Élet a fiúkkal

Prológus

Az árulás.
Az árulást azok közé a dolgok közé sorolnám, ami mindenkire egytől egyik hatással van. Nem csak összetöri a szíved, mint egy szakítás. Vagy feldúl, mint egy nagyobb vita. A árulás, mint egy vihar dúl fel, majd tör össze minden sejtet benned, ami még megmaradt, abból a naív lelkedből. Olyan károkat hagyva, amely sosem jön helyre és életed végéig cipelheted magaddal, mint egy sebhelyet a térdeden, mert elestél azzal a rohadt biciklivel. Bárcsak a legnagyobb fájdalmam az életben ismét egy fizikai esés lenne, nem pedig egy végtelenül mély zuhanás, a lelkemben lévő üres gödörbe.

Szerinted melyik a legrosszabb árulás? Ha barátaid árulnak el? Vagy a testvéreid? Szüleid? Talán a szerelmed? Mindenki átérzett ezek közül legalább egyet. De mi van akkor, amikor ezek közül mindenki elárul? Amikor mindenki, akiben idáig bíztál hátat fordít neked. Ilyenkor, hogyan teszed túl magad azon, hogy a világ ellened fordul?

Csak álltam ott és néztem a szemeibe, amik számomra a világot jelentették. Néztem, ahogy a szívem darabját, ami az övé, porrá zúzza. Majd egymás után mindenki a szívemből kapott részét a földhöz vágja. A dobogó daganat a mellkasomban imár üresen járt. Lassan. Nehezen. Csak a zsibbadó testem fenntartása mozgatta. Nincs ott már senki.

De, ahogy az egyik mesében mondani szokás, az oposszum bosszú hosszú.