A macskaszelídítő

1. fejezet: Fluffy

 Harry egy hideg decemberi délutánon, amikor épp semmi dolga nem volt, lement a kastély körüli birtokra, hogy egy kicsit egyedül lehessen. Már sötétedett, és fogvacogtatóan hideg volt, senkinek nem akaródzott kimozdulni a jó meleg kastélyból, így a fiú nem is találkozott senkivel, nyugodtan szomorkodhatott magában. Nyomott kedélyének az volt az egyik oka, hogy nemrég szakított barátnőjével, Ginnyvel. Megkönnyebbülést érzett, de ugyanakkor bűntudatot is, amiért elkeserítette a lányt, aki fülig szerelmes volt belé. De nem tudott mit csinálni, ha egyszer Ginny nem mozgatott meg benne semmit. A másik ok pedig az volt, hogy aznap délelőtt már megint összezördült ősi ellenségeivel, a mardekárosokkal – azon belül is főleg Malfoyjal –, aminek az lett az eredménye, hogy pár órácskát a gyengélkedőn kellett töltenie. Nem tudta miért, de nem ruházta meg annyira a fiút, mint amennyire az őt, pedig lett volna rá lehetősége. Ráadásul aztán megjelent McGalagony professzor is, és szétszedte őket. A fiúnak nem volt elég a vérző orra, még tíz pontot is levontak a házától. A Tiltott Rengeteg felé baktatott mérgesen, bár nem szándékozott mélyen bemenni, csak a szélén őgyelgett a még ritkásan álló, kopasz fák között.

Haragudott magára; az utóbbi időben szinte képtelen volt arra, hogy Dracót tisztességesen elagyabugyálja, még akkor is, ha a fiú erősen rászolgált, márpedig a fiú mindig erősen rászolgált. Malfoy ott kötött belé, ahol csak bírt, és az is feltűnt már neki, hogy Harry újabban mintha nem lenne annyira harcias, ezért még ádázabbul kezdett gonoszkodni, látva, hogy nem lesz komolyabb megtorlása.
A fiú sóhajtott egyet. Nem tudta, mi tévő legyen ebben az áldatlan állapotban, amibe lényegében maga hozta saját magát.

Ekkor valahol kicsit mélyebben a fák között mozgásra lett figyelmes. Azt hitte, csak a szeme káprázik, de aztán közelebb ment, és akkor jobban láthatta, hogy a hóban valami megint megmozdult. Talán alatta járt egy kisebb állat. Harry kíváncsi lett, még közelebb lopakodott, és akkor kiderült, hogy nem a hó alatt, hanem benne matatott egy fehér színű macska. A neszre az állat rávillantotta kék szemét, és riadtan megugrott. A fiú sem maradt rest, letargiáját feledve utána vette magát. A macska nehezen haladt a hótól, míg ő a hosszú lábaival egykettőre beérte. Az állatka ekkor a rengeteg mélye felé vette az irányt, ahol alig volt hó, csak latyakos sártócsák álltak mindenhol. Itt kicsit könnyebben haladt, de Harry nem adta fel; ha egy cikeszt el bírt kapni, egy macska már nem volt kihívás. Gyorsított, aztán amikor az állat kicsit elmerült a sáros avarban, rávetette magát. Ijedt visítás, fújás, karmolás következett, ahogy Harry felemelte a macskát. Az mindenáron szabadulni akart, morgott és harapott is, és úgy ficergett a kezében, hogy a fiú többször is majdnem elejtette. Harry azonban erősen magához szorította, és elégedetten indult meg vele a kastély felé.

– Na, ne makacskodj már, jó dolgod lesz nálam, majd meglátod. Képzeld csak, hová viszlek téged: a konyhába! – mondta neki a fiú, miközben a nagy tölgyfaajtón beevickélve a pincék irányába fordult. Az előcsarnokban Ronba és Hermionébe futott bele.
– Már nem tudtuk elképzelni, hova lettél! – kezdte a lány. – Nahát, mi az ott a kezedben?
– Nézzétek, mit találtam! – mutatta föl a zsákmányát Harry boldogan. – A birtokon voltam egy kicsit szellőzni, amikor megláttam.
– Milyen szép! – sóhajtott föl önkéntelenül is Hermione.
– Már úgyis régóta akartam még valami háziállatot.
– Kandúr vagy nőstény? – kérdezte a lány. Harry erre megfordította a macskát, és felemelte a farkát. A jószág hevesen tiltakozott az inzultus ellen, hogy a legintimebb testrészeit így közszemlére tegyék.
– Kandúr.
– És még fiatal állatnak tűnik.
– Végre lesz egy olyan kiskedvencem, amit lehet ölben tartani, simogatni, meg minden – sorolta a fiú széles mosollyal. Erre a macska újabb elkeseredett kísérletet tett, hogy kitornázza magát Harry kezéből.

– Hát ez nem úgy tűnik, mintha annyira akarná, hogy ölben tartsák és simogassák – szólalt meg Ron.
– Igen, elég vad – tódította a lány is, amikor meg próbálta simítani az állat fejét, és a macska mérgesen kapott a keze után.
– Majd én megszelídítem – jelentette ki határozottan Harry. – Először is menjünk a konyhába – javasolta, mire mindannyian lementek az alagsorba. Ott az egyik folyosón a kisujjával – mert csak azt tudta szabaddá tenni – megcirógatott egy festményen egy körtét, és a megjelenő kilincset szintén egy ujjal le is nyomta. – Érzed már, milyen finom illatok vannak itt? – kérdezte Harry a macskától, amint kinyitotta az ajtót.

Odabent kisebb forgatag tárult elé, és ragyogó világosság, ami az erdő sötétje és a folyosók homálya után vakító volt. A tűzhelyek, mosogatók és hosszú asztalok körül tucatjával sürgölődtek a házimanók; már a vacsorához készülődtek.
– Nem akarlak elkeseríteni, Harry, de meglehet, hogy ez valamelyik diák háziállata, és csak kiszökött egy kicsit vadászni – szólalt meg Hermione.
– Szerintem ezzel elkeserítetted – mondta Ron.
– Az is lehet, hogy kóbor. Nincs rajta nyakörv – felelte Harry dacosan.
– Nem hinném, hogy kóbor. Elég szépen van tartva.
– Vagy elszökött a gazdájától, mert elege lett belőle – röhögött Ron.
– Azért ki kéne raknod pár cetlit az iskolában, hogy találtál egy fehér macskát. Hátha valaki keresi – mondta a lány Ron megszólalását elengedve a füle mellett.
– Jó, majd kirakok – felelte Harry kelletlenül, miközben arra gondolt, hogy talán ráér még azzal pár napig.

– Harry Potter uram! Mr Weasely és Granger kisasszony! – szaladt elébük Dobby boldogan. – Lejöttek egy kis uzsonnáért?
– Szia, Dobby! Nos, nem egészen. Valami macskának való eledelért jöttünk – válaszolta Harry.
– Macskának való eledel? Hmm, lássuk csak. – Azzal elszaladt, hogy pár perccel később egy nagy tányérnyi különféle elemózsiával térjen vissza, amik egy macska számára ellenállhatatlanok voltak. A tálat letette a földre, mire Harry is óvatosan lerakta az állatot. Az látta, hogy a konyhaajtó bezárult mögötte, így már nem nagyon kapálózott, hogy elmeneküljön; hiábavaló lett volna.
– Nézd csak, egy szép darab libamáj – nyújtotta oda neki Harry a falatot. Ő csak fintorgott. – Vagy itt van ez az illatos lazac. Szardínia, hm? Tonhal? Vagy esetleeeeeg... csirkefej? – A macska undorodva fordult el, aztán amikor újból az orra alá dugták a rémületes tárgyat, megrázta a lábát, és arrébb ugrott.
– Enned kell valamit, te macsek, soványka vagy – szólt neki Hermione, mire az állat egy lesújtó tekintetet vetett rá.

– Talán kérne egy kis tejet – vetette fel Ron. Dobby azonnal elrohant, és hamarosan egy tálka friss tejjel jött elő. A macska beleszagolt, nyalintott belőle kettőt, aztán kényeskedve otthagyta ezt is.
– Lehet, hogy nem éhes. Az erdőben biztos akadt valami egér – találgatott Hermione. Ekkor a macska beleszippantott a levegőbe, és megindult az egyik asztal felé. Mindenki egyből utánament. Az áfonyás piték előtt aztán az állat megállt, és reménykedve nézegetett felfelé.
– Na, nem, azt már nem. A sütemény nem neked való – emelte fel az ujját Harry szigorúan. – Egyél inkább tonhalat. – A macska erre rápillantott, és nyávogott egyet. A hangja kandúrosan határozott volt, mégis, elbűvölően dallamos és lágy. Gyönyörű, kék szemével pedig olyan könyörgően nézett, hogy a kőszikla is meglágyult volna tőle.
– Mégiscsak adhatnánk neki egy pár falatkát. Annyi talán nem ártana meg neki – szólalt meg óvatosan Hermione, aki maga is elgyengült.

– Na jó, legyen – mondta ki a végszót a fiú, és vágott egy kis szeletet az egyik pitéből, majd odanyújtotta az állat elébe. Az rögtön rávetette magát, és olyan étvággyal tüntette el, hogy még Harry ujját is bekapta közben. – Áfonyás pite... furcsa ízlésed van – jegyezte meg Harry. – De ennyi elég, többet nem kapsz, nehogy hasmarsod legyen – mondta, aztán felemelte a tiltakozó macskát.
– Vigyenek egy kicsit maguknak is – állta körül őket addigra egy kisebb csapat házimanó, különféle süteményeket kínálgatva.
– Nem, köszönjük. Mi csak ennyiért jöttünk, és már megyünk is, nem akarjuk feltartani a munkát – felelte a fiú, de az állat még bánatosan nyávogott a pitéket nézve. Azért Ron még elmart az utolsó pillanatban egy kuglófot az egyik manó kezéből.

Miután a három jó barát elbúcsúzott a manóktól, megindultak a tornyuk felé.
– Gyere, felmegyünk, megmutatom neked a Griffendél klubhelyiségét – mondta Harry a macskának, aki mihelyst meghallotta ezt, őrült ficánkolásba kezdett.
– Talán máris meghajtotta a pite – nézett rá Ron gyanakodva.
– Csinálnunk kell neki egy almot – vágta rá Hermione lelkesen. Úgy tűnt, ő is egész beleélte magát az új jövevénybe.
– Minek? Ott van a Csámpásé.
– Lehet, hogy a macskám nem engedné meg, hogy használja. Vagy neki nem tetszene az idegen szag.
– Tényleg, vajon hogy jönnek majd ki Csámpással? – kérdezte Ron, amikor már a Kövér Dáma portréja előtt álltak. – Derilium tremens – mondta el a jelszót.
– Csámpás mindig csak azt bántotta, aki tényleg gyanús volt – felelte a lány kioktatóan.
– Akkor ezentúl használhatnánk gyanuszkópnak is – válaszolta Ron epésen. Hermione nem válaszolt.

Harry letette az állatot a szőnyegre, mire az undorodva megrázta magát, sarat és némi vizet fröcskölve szerte-széjjel.
– Ez nem kicsit koszos – jegyezte meg Ron.
– Telemocskolja az egész klubhelyiséget – mondta a lány is.
Hát igen, Harry beledöngölte egy kicsit a sárba a szép, fehér bundás jószágot, amikor ráugrott, hogy elkapja, no de ezen könnyű volt segíteni.
– Megfürdetjük – mondta erre. – Mit szólsz hozzá? – nézett az állatra. Az ezt hallva kitágult pupillákkal kezdett újabb menekülésbe. Harry azonban elkapta.

– Én most... megcsinálom a... a jóslástan házit. – Ron olyan gyorsan meglépett a macskafürdetés elől, hogy Harry még annyit sem tudott tőle kérdezni, hogy „Miféle házit?", már el is tűnt.
– Ömm, én meg megyek almot csinálni – jött Hermione felől, és már a lánynak is hűlt helye volt. Egy macska megfürdetése nem lehet olyan nagy dolog, gondolta Harry. Nem értette, mitől rezeltek be annyira a többiek. Megvonta a vállát, és az állattal a hóna alatt bevonult a fürdőszobába. Gondosan magára zárta az ajtót, majd bedugta a mosdókagyló lefolyóját, és megeresztette a csapot. Még egy kis gyöngyvirág illatú habfürdőt is cseppentett a vízbe.
– Nem mintha büdös lennél, vagy ilyesmi... – nézett a macskára.
Az erre fújva kapálózni kezdett, és csíkokra metélte a fiú ingét, de nem volt menekvés; amikor tele lett a mosdó, a fiú elzárta a csapot, és megpróbálta beletenni az állatkát a vízbe. Tervének ez a mozzanata azonban csak elméletben volt könnyen kivitelezhető. A macska elszántan küzdött a négy lábát szétvetve, amikkel a mosdókagyló szélein kapaszkodott meg, nehogy bele lehessen rakni őt a szörnyűséges lébe.

– A víztől nem kell félni, nem bánt. És nem is harap, nem karmol, ájjh – szisszent fel a fiú, ahogy az állat felszántotta a kezét. Harry már leizzadt, és több sebből is vérzett, de sehogy sem sikerült célba érnie. Lassan kezdte érteni, mitől gyulladtak be a barátai.
– Nézd, muszáj megmosdanod, ilyen sáros nem maradhatsz. Na jó, figyelj – mondta, azzal hanyatt fordította a macskát, és háttal sikerült gyorsan belemerítenie a vízbe. Amaz azonnal megfordult, és salapálva, morogva ki akart ugrani, de Harry a mosdókagylóban tartotta. Egész gizda lett a jószág így, hogy lelapította a szőrét a víz.
– Oké, nem kell már sokáig benne lenned, csak lemosom a négy lábad, meg egy kicsit a bundád, és már kész is. – Azzal gyengéden lötykölni kezdte az állatot. Az úgy látszik, feleslegesnek tartotta a további küzdelmet, miután már úgyis vizes lett, mert lassan elernyedt, és mintha élvezni kezdte volna a meleg vizet. Egy kicsit még bele is kushadt, hogy még több részét érje a meleg. Harry ezen felnevetett.

– Nahát, lehet, hogy nem is olyan rossz ez a fürdő, mint amilyennek tűnt? – nézett rá, és finoman megdörgölte a koszos részeket, aztán fél kézzel előkészített egy törölközőt.
– Akkor most kijövünk szépen a csúnya, gonosz vízből – mondta, és kiemelte a csöpögő macskát, majd belegöngyölte a törölközőbe. – Na, ugye, hogy ki lehetett bírni? – Az állat beletörődve pislogott. Már nem akart kiugrani a kezéből, valószínűleg nem szeretett volna vizesen flangálni, hogy megfázzon.
– Ez a törölköző nem lesz elég, így sose száradsz meg. – Azzal a fiú bevonult a hálókörletbe, ráült az ágyára, aztán az ölében kibontotta a nedves kis csomagot, és szárítani kezdte a varázspálcájával, mint egy hajszárítóval. A macska megpróbált elszelelni, és finnyásan elfordult, amikor a pofáját érte a meleg fuvallat, de Harry nem engedte el, kitartó volt.

– Kész is vagy – állította le Harry a varázslatot, amikor végzett. Az állat olyan lett, mint egy vattacukor.
– Viccesen nézel ki, egész bolyhos lettél – nevetett a fiú megint. – Tényleg, lehetne a neved Fluffy. Na jó, talán még egy kis fésülés rád férne – mondta, és elővette a fésűjét az éjjeliszekrénye fiókjából. – Nagyon szép leszel, majd meglátod.
Fluffy ezt még türelmetlenebbül viselte, pedig Harry egy szőrszálát sem feszítette meg jobban a kelleténél. Megint morogni kezdett, és csapkodott a farkával. A fiú nem is vitte túlzásba a dolgot, gyorsan befejezte a műveletet. Fáradtan dőlt oldalra, amikor kész lett. A macskának sem volt ereje elmenekülni, az is kinyúlt mellette.

Harry az állatkát nézte, ahogy az lehunyt szemmel szuszogott az ágyán. Ellenállhatatlan kísértést érzett, hogy megsimogassa, de nem merte, félt, hogy túl sok volt már neki a tortúra aznapra. Pár percig még mozdulatlanul feküdt, de aztán nem bírta tovább visszafogni magát, egy ujjal végigsimított a macska fején. Annak egyből kipattant a szeme, és elhúzódott az érintés elől, a továbbiakban pedig gyanakvóan méricskélte a fiút.
– Nyugi, nem akartam semmi rosszat, csak megsimogatni. Ne haragudj – mondta neki Harry. Már ennyivel is elégedett volt; Fluffy nem ugrott le mellőle, nem kapta meg a kezét, még csak nem is morgott. Vagy talán csak ennyire fáradt volt már. Ő is annak érezte magát. Mindenesetre varázslatosan selymes és hófehér lett az állatka szőre.
– Örülök, hogy itt vagy, Fluffy. Tényleg. Nélküled egy kicsit magányos voltam, és rosszkedvű. De a jelenléted feldobta a napomat. Idejét sem tudom már, hogy mikor nevettem ennyit utoljára. Talán már nevetni is elfelejtettem. Nem is sejted, mennyit jelent ez nekem – suttogta. A macska közben kitágult szemmel nézett rá.