A macskaszelídítő

4. fejezet: A megmentő

A következő legendás lények gondozása órán a griffendélesek együtt voltak a mardekárosokkal. Hagrid a pukkancs nevű halfajta megismertetését tűzte ki célul, amihez a diákokat kiterelte a tó jegére, amin már több jókora léket is vágott.
– Gyertek ide, és vegyetek egy-egy horgászbotot – utasította őket. A többiekkel együtt Harry is felvett egyet az odakészített halomból, és tovább figyelt. – A pukkancs egy békés természetű halacska, ami igen ínyenc, így aztán könnyű kifogni. Azonban ha kifogják, és rájön, mibe keveredett, kivillantja késkészlet-szerű fogait, és akár eredeti mérete hússzorosára is fel tudja fújni magát.
– Akkor tényleg jó békés lehet – hallatszott valahonnan hátulról Malfoy hangja. Ezt röhögés követte.
– A hal ezeket csak elijesztés céljára használja, ami legtöbbször be is válik, mert azonnal visszadobják, mielőtt még elfogyna a levegője, és a hal visszamenne eredeti méretére, vagy kiderülne, hogy a fogaknak látszó dolgok a szájában csak jól álcázott pikkelyek.
– Elfogyna a levegője? Tisztára, mintha halról lett volna szó az előbb – szólalt meg megint a fiú szándékosan értetlenkedő hangon, amin Pansy visítva felkacagott.

– Igen, ez egy hal, aminek van egy kis méretű tüdeje is, pont azért, hogy ha kifogás után valaki ijedtében elejtené a földre, ő ne fulladjon meg, míg visszaevickél a vízbe – válaszolta Hagrid a fiú gonosz megjegyzésétől kicsit megzavarodva, és a szakálla alatt elpirulva.
– Na, akkor gyerünk, akasszátok a horgokra ezeket a csirkeszárnyakat, és lökjétek be valamelyik lékbe – folytatta, miután kicsit összeszedte magát. A gyerekek úgy tettek, és vártak. Sokáig nem történt semmi. Aztán Harry mocorgást érzett, kihúzta a botját, és egy apró, színes halacskát pillantott meg a zsineg végén, ami a csirkecsontot szopogatta. A fiú nem bírta ki nevetés nélkül a hangosan cuppogó állat látványát, mire az fölfigyelt rá, halálra rémült, majd egyszeriben strandlabda méretűvé nőtt, és hosszú, sárga fogak meredtek elő a szájából, amik úgy álltak, mint egy rossz kerítés. Harry hiába tudta, hogy mire számíthat, ez a látvány akkor is a meglepetés erejével hatott rá, és ijedtében hanyatt vágódott a jégen.

Még Ron is röhögött rajta, miközben talpra segítette őt, hát még a mardekárosok. Draco azonban nem nevetett, csak diszkréten elfordult, hogy ne lássa Harry zavarát. Ezen ő igencsak meglepődött. Hogy lehet az, hogy a szőke kihagy egy ilyen lehetőséget, hogy kigúnyolhassa? Talán beteg? Nem bírt napirendre térni a dolog fölött, és az óra egész hátralévő részében alig bírt figyelni. Annál is inkább, mivel nem csak ő esett el a jégen, hanem egyéb griffendélesek is, akiken viszont Draco nem mulasztott el jóízűen röhögni. Ez végképp rejtélyes volt.
Óra után a gyerekek sietősen bevonultak a kastélyba, mert alaposan átfagytak.
– Ezek a lékek holnapra befagynak ebben a hidegben, de azért figyeljetek a lábatok elé. És mielőtt elmentek, rakjatok egy riasztó bűbájt arra a lékre, amelyikből horgásztatok – figyelmeztetett Hagrid, majd ő is elment a kunyhójába egy elköszönést követően. Harry még ott maradt körülnézni, hátha megint kitévedt a macska a birtokra, de Ron és Hermione inkább bementek, őrá hagyva a bűbáj kiszórását, amiről persze teljesen megfeledkezett.

Egy kis nézelődés után föltűnt neki, hogy Draco is kint maradt még. A fiú az egyik lék mellett szöszmötölt, de nagyon úgy tűnt, mintha csak valami tessék-lássék tevékenységet végezne. Csak nem őmiatta maradt ott? Harry elhessegette a gondolatot. Nem, az ki van zárva, olyan nincs, hacsak nem valami rosszban sántikál. Amikor ránézett Dracóra, az is épp őt nézte, és mintha mondani akart volna valamit, de meggondolta magát, és inkább elindult befelé a kastélyba. Harryt valami csalódottság-féle érzés kerítette hatalmába, és egy hirtelen ötlettől vezérelve a fiú után szólt.
– Miért nem röhögtél ki? – kérdezte. Maga is meglepődött saját bátorságán.
– Tessék? – fordult meg amaz.
– Miért nem nevettél ki, amikor elvágódtam a jégen az óra közben? A többieket meg miért igen?
– Már az is baj, ha nem nevetlek ki?
– Egyáltalán nem baj, viszont felettébb szokatlan.

– Nem voltál annyira vicces, ennyi.
– Pedig mindenki más annak talált.
– Mit akarsz ezzel? Röhögjelek ki most, hogy megnyugodj? – vágott vissza Malfoy ingerülten.
– Nem, egyszerűen csak tudni szeretném, hogy mi van veled újabban.
– Mégis, mi lenne?
– Nem tudom, ezért kérdezem.
– És miből gondolod, hogy van velem valami?
– Hát, például onnan, hogy újabban már egyáltalán nem kötsz belém. Nem átkozol meg, nem is gúnyolódsz, ha meg fellöksz, még elnézést is kérsz. Esetleg beteg vagy, vagy mi? – kérdezte Harry nekibátorodva. Draco erre kicsit mintha zavarba jött volna, ami megint csak érthetetlen volt.
– Nincs az égvilágon semmi bajom. Sőt, nagyon is jól vagyok – válaszolta a szőke.

– Akkor mégis, elárulnád végre, hogy mi a franc... – ment volna közelebb Harry, ám ekkor Draco villámgyorsan előrántotta a pálcáját, és suhintott vele, őt pedig egy erőteljes lökés érte a mellkasán, és ismét hanyatt esett amúgy is fájós hátsójára. De még mielőtt hangos méltatlankodásban tört volna ki, rájött, miért tette ezt Malfoy; az orra előtt egy lék tátongott – amire elfelejtett védelmet tenni –, ő pedig annyira csak Dracóra figyelt, hogy képes lett volna egyenesen belegyalogolni. A fiú lényegében megmentette őt... Egy másodpercig némán meredtek egymásra, aztán Malfoy sarkon fordult, és besietett a kastélyba.
Harrynek minden porcikája remegett, amikor feltápászkodott, és nem a hidegtől, de nem is Draco átkától. Az taglózta le, amit a mardekáros tett; hogy megmentette. Mostanában egyfolytában olyan dolgok történtek vele, amiknek a valószínűsége megegyezett a nullával. Előbb feltűnik az életében az a különös macska, aztán most meg itt van Malfoy...
Harry az elképedéstől még Fluffyt is elfelejtette tovább keresni.

Szédelegve indult el ő is az épület felé, aztán félúton eszébe jutott, hogy megint elfelejtette a védőbűbájt, úgy megzavarta a fejét ez a Draco. Visszafordult, gyorsan kiszórta, aztán besétált végre a kastélyba, ahol egyenesen felment a Griffendél klubhelyiségébe. Itt leült egy karosszékbe, és hosszan bámult a tűzbe. A barátainak nem volt képes elmesélni, mi történt. Olyan szürreálisnak tűnt az egész, hogy még maga is alig hitte el, és félt, ha elmondja nekik, szétpattan a szappanbuborék, és kiderül, hogy csak egy illúzió volt az a pár perc. Ron és Hermione sem firtatták különös hangulatának az okát; megszokták már, hogy Harry néha magába fordul, és visszavonul a világtól. Úgy gondolták, ha majd akarja, úgyis elmondja nekik, min agyal.

A fiúnak este eszébe jutott, hogy még meg sem köszönte, hogy Draco megmentette őt. A griffendéles öntudat és igazságérzet nem engedte, hogy szó nélkül elmenjen a dolog mellett, úgyhogy Harry szilárdan elhatározta, hogy megköszöni neki.
Másnap azonban rájött, hogy ezt nem olyan könnyű ám kivitelezni. Egyrészt, mivel erősen rá kell készülnie lelkileg, másrészt pedig a fiú örökké Crak és Monstro társaságában járkált mindenhova, így elég nehéz volt négyszemközt maradnia vele. Nem akarta a többiek jelenlétében félrehívni, ugyanis nem vágyott rá, hogy utána erről sustorogjon mindenki. Harry már arra is ráfanyalodott, hogy titokban kövesse a mardekárost, ha azt vette észre a Tekergők Térképén, hogy egy percre is egyedül marad. Draco után koslatni még szörnyűbb volt, mint annak idején negyedévben táncpartnert vadászni magának a bálra. De hosszas, kitartó munkája meghozta gyümölcsét; a fiút egyszer csak végre egyedül látta elindulni a mosdó felé. Harry arra jutott, hogy jobb lesz kint megvárni, hátha van bent még valaki, aki esetleg hallgatózhat. Pár perc múlva Malfoy megjelent az ajtóban, és már ment is el, nem vette észre őt. Harry ezért kicsit habozva utána szólt.

– Draco! – A fiú erre megfordult, és amikor meglátta, ki szólítja, felhúzta a szemöldökét.
– Mondd.
– Ömmhh... izé... – Már pontosan eltervezte, mit fog mondani, most mégis nehezére esett belekezdeni a mondókájába, mivel teljesen elfelejtette hirtelen.
– Csak nem rám vártál itt a WC előtt? – vigyorodott el Draco.
– De, igen – mondta Harry, és elvörösödött.
– Nofene. És mit szeretnél? – lépett közelebb a mardekáros vidáman.
– Khmm, szóval... csak azt akarom mondani, hogy – kezdett bele végre, és itt egy nagy lélegzetet vett –, köszönöm, amiért megmentettél – nyögte ki. Ezt pár másodpercnyi döbbent csend követte.

– Hát, én sem úgy keltem fel reggel, hogy „Na, akkor ma megmentem a Kis Hőst". Ez csak olyan... hirtelen jött. Nem szándékosan, vagy valami.
– Úgy szabadkozol, mintha megbántad volna! – nézett rá Harry mérgesen.
– Ez nem igaz! – gurult be Draco is.
– Akkor nem bántad meg, hogy megmentettél? – lágyult el Harry.
– Az a mozdulat csak olyan reflexből jött, vagy mit tudom én!
– Ezek szerint tudat alatti reflex nálad megmenteni az életemet? Ezt azért jó érzés hallani – vigyorgott Harry.
– Tudat alatti... mi van? Dehogy is!
– Hát az előbb mondtad, hogy reflexből jött.
– Én sem tudom, hogy miből jött, Oké?
– Akkor mégsem reflexből jött?

– Ne kérdezz hülyeségeket, és akkor nem kapsz hülye válaszokat! Amúgy meg lassan kezdem tényleg megbánni... – mondta a fiú, és megfordult, hogy elmenjen.
– Várj!
– Mi van? – nézett vissza Draco morcosan.
– Így még nem vagyunk egálban. Tartozom neked. Meg szeretném hálálni, hogy megmentettél.
– És hogyan? – A fiú szemében mohó kíváncsiság csillant.
– Hát... azt nem tudom. Mondjuk... kérj valamit cserébe.
– Mit?
– Nemtom. Bármit – szaladt ki Harry száján, de egyből meg is bánta, mert Malfoy arcán sátáni mosoly terült el. A szőke olyan boldog lett, mintha azt mondta volna neki, hogy előrébb hozták a karácsonyt. De Harry már nem vonhatta vissza a szavát.
– Szóval azt mondod, bármit? – Draco úgy tűnik, nem hitt a fülének, mert még egyszer hallani akarta a szózatot.

– Igen – motyogta Harry kelletlenül. – Na, akkor, mit kérsz?
– Még nem tudom. Egy ekkora horderejű dolog előtt nem árt kicsit gondolkodnom – felelte Draco.
– Oké. – Harry várt pár másodpercet. – És most?
– Kicsit többet kell gondolkodnom. Egyezzünk meg annyiban, hogy majd értesítelek, amint kitaláltam, mi legyen az. További szép napot! – mondta vigyorogva, és integetve elment.
Harry legszívesebben a falba verte volna a fejét. Hogy csúszhatott ki a száján egy ekkora baromság, hogy Draco bármit kérhet tőle? Holtbiztos, hogy olyasmit akar majd, amivel jól megszégyenítheti, vagy nyilvánosan megalázhatja. Például azt, hogy egy szál alsónadrágban lejtsen erotikus táncot a mardekárosok asztalán az ebédszünetben...
Ilyen, és ehhez hasonló rémképek lebegtek Harry szeme előtt onnantól fogva.