Elvesztett idő (Max Verstappen Fanfiction)

3. rész

Sziasztok!
Megérkeztem a következő résszel is. Kommentelni és vote-olni lehet, nem harapok.😃 Remélem tetszeni fog nektek.

Reggel hatkor már fent voltam. Az ébresztőm ugyan csak hétre volt beállítva, képtelen voltam tovább aludni. Úgy döntöttem inkább, hogy igénybe veszem a gyár alagsorában található edzőtermet. Felöltöztem az edzős ruhámba, majd a büfé felé vettem az irányt egy félliteres vízért. Miután ez is megvolt a lefelé vezető lépcsősoron lementem, majd pár ajtó előtt elhaladva benyitottam abba, ahova az edzőterem szó volt kifüggesztve. Tekintetem végigfuttattam a helyiségen, ahol ugyan nem volt olyan sok gép, de ahhoz éppen elég volt, hogy a napi edzésem el tudjam végezni.

Másfél óra intenzív edzés után izzadtan caplattam fel a harmadikra, ahol a szobák voltak. Letusoltam, majd felvettem a csapat pólót és egy fekete farmert, majd elindultam reggelizni.

Lent az étkezőben ismét egy asztalnál fogalt helyet Helmut, Christian, Dietrich és egy számomra még ismeretlen lány, aki mellett volt még egy szabad hely.
-Jó reggelt! -köszöntem mosolyogva.
-Jó reggelt! Lara bemutatom neked az új személyiedződet. Alina Müllert.- mutatott Helmut az ismeretlen lány felé.
-Szia! Lara Kristensen vagyok.- kobb kezemet felé nyújtottam, amit Alina egy óriási mosollyal fogadott.
-Alina Müller. Örülök, hogy veled dolgozhatok. -meglepett kedvessége, de úgy éreztem jóban leszünk. Barna haja laza hullámokban omlott vállára, barna szemei pedig kedvességet sugároztak.
Helyet foglaltam Alina mellett, szedtem a pirítósból, megkentem vajjal, majd nekiálltam elfogyasztani reggelimet.
-Jó reggelt!- jött oda hozzánk Gianpierro feldobottan. -Lara félóra múlva mienk a szimulátor, remélem nem felejtetted el.
-Nem, dehogy. Már alig várom.-valóban vártam már, viszont a gyomromban lévő görcsről nem tudtam megfeledkezni. Három év után újra autóba ülni - mégha csak a virtuális világban is- rémisztő volt.

Miután pár falatot leerőltettem a torkomon, Gianpierro vigyorogva állt meg az asztal mellett, jelezve, hogy indulnunk kéne.
A szimulátor lent volt a földszinten egy eldugottabb folyosón. Miután bementünk, egy ismerős érzés kapott el. Az adrenalin úgy áradt szét ereimben, mintha testem minden egyes sejtje erre szomjazott volna.
-Ülj be és kezdjünk.
-Oké.- oda sétáltam, majd beültem a szimulátorba. Kezemet a kormányra vezettem, és egy pillanatra lehunytam szemeimet.
-Kezdjünk mondjuk a japán pályával.- szólalt meg a mérnök az üveg fal mögül.
Miután Gianpierro elindította a szimulátort, megkezdtem a körözést rajta. Az első pár körben folymatosan hibáztam a Degner 2- ben, ezt viszont lehetett arra fogni, hogy még sem a valóságban sem pedig szimulátorban nem mentem rajta.

Három órával később egy győztes vigyorral szálltam ki a szimulátorból, ugyanis Gianpierro közölte velem, hogy a végére annyira belejöttem a vezetésbe, hogy két tizeddel jobb kört futottam, mint a pilótája. Úgy örültem ennek a mondatnak, mintha azt közölte volna velem, hogy holnaptól az F1-ben fogok vesenyezni.
Délután egy volt, mikor elhagytuk a szobát, hogy megebédeljünk. Már mindenki túl volt az ebéden, így csak mi ketten voltunk ott. Az ebédet csendben fogyasztottuk el, Gianpierro a szimulátoros adataimat bújta, így nem akartam zavarni.
-Sziasztok! Hogy ment a szimulátorozás?- Alina a reggel látott hatalmas mosolyával az arcán foglalt helyet mellettem.
-Jól!- válaszoltam egy szerény mosoly kíséretében. Soha nem szerettem hencegni az elért eredményeimmel. Az ellenfeleim úgy is tudták mit tudok, ha pedig nem, akkor megmutattam nekik a versenyeken.
-Olyannyira jól ment neki, hogy két tizeddel jobb kört ment, mint Max.-Gianpierro kedvesen és büszkén figyelt.
- Az igen. Méghogy csak jól ment. De hiszen ez nagyszerű.- bökött vállba Alina.
-Kösz. Amúgy miért jöttél?- kérdeztem rá ittlétének okára.
-Csak megakartam kérdezni, hogy mikor érsz rá ma. Tudod, egy-két mérést megkéne csinálnunk, hogy összeállíthassam az edzéstervedet.
-Már most is ráérek.
-Oké, akkor öltözz át, és az edzőteremben várlak.- állt fel komoly ábrázattal, amin meglepődtem, mert eddig csak mosolyogni láttam.
Miután átöltöztem lementem a terembe, ahol már valóban ott volt Alina.
-Szóval. Egy kis bemelegítéssel kezdünk, aztán futás, felülés, súlyzózás, és végül megnézzük mennyire erős a nyakad. Arra hat a legtöbb erő a kanyarokban.- sorolta fel a mai teendőinket. Azt hittem, hogy egy laza edzés lesz. De hogy is van a mondás? Hinni a templomban kell. A Red Bull gyára pedig minden, csak nem templom.

Már értettem Alina komolyságát az ebédlőben. Ő ugyanis ha valamit, akkor az edzést igen is komolyan veszi.Délután ötkor olyan fáradtan estem be a szobámba, hogy már csak annyi erőm volt, hogy letusoljak és bedőljek az ágyba.
Hivatalosan is kijelenthetem, hogy Alina Müller egy kínzómester.