nemesis ; vkook

1; akkor holnap tali

Morgolódva kapcsolom le a töretlenül visító ébresztőt, majd annak kijelzőjére pillantva konstatálom, hogy ma se aludtam többet öt óránál.

Természetesen tegnap este, miután lefeküdtem, még vagy hajnali kettőig őrlődtem magamban. Nem tudom, mióta nem volt senkivel balesetem, most meg egy ilyen apró figyelmetlenség miatt keserednek meg ismét a napjaim...

Tehetetlenségemben dühömet egy hisztérikus üvöltés keretében engedem ki, ezzel újonnan megerősítve a szomszédok hitét abban, hogy nem vagyok százas. A folyosóról léptek közelednek, majd másodperceken belül egy értetlenül pislogó Sareunnel találom szemben magam.

- Jól vagy? - érdeklődi furcsán, minden bizonnyal a spontán hangkibocsátásom okán.

- Soha jobban - jegyzem meg cinikusan, aztán a fejemre húzom a takarót.

- Ne nagyon aludj vissza, ha el akarod érni a buszt - közli, aztán behajtja az ajtót.

Egy újabb felhördüléssel tanúsítom a kijelentést, aztán a fürdő felé veszem az irányt.

Ha másra nem is volt jó az éjszakai műszak, azt elősegítette, hogy egy lépéssel közelebb kerüljek a megoldáshoz. Ugyanis azalatt a huzamos időintervalum alatt rájöttem, hogy Jungkook eltűntetéséhez nincs másra szükségem, minthogy az egész helyzet okozóját, Junwookot ijesszem el a közelemből. Viszont - bár nem szívesen híresztelem - ennek a megvalósításához bizony Jungkook segítségére is szükségem lesz.

Nyugi, Taehyung. Nem lehet az a Junwook olyan jó ember, ha ennek a herpesznek az apja.

Viszonylag eltökélten lépdelek le a lépcsőn, falom be a reggelimet, és indulok a megállóba. Alig pár perc várakozást követően már szállhatok is fel. Keresek egy szabad ülést, és hamar kényelembe helyezem magam, már amennyire a busz szűkös keretei engedik.

Az út egész gyorsan eltelik - egy cél vezérel, ami lehet nem nemes, de mindünk érdekében teszem. Az iskolába érve nem állok meg a szekrényemnél, hanem egyenesen az osztálytermünkbe sietek. A szokásos helyemtől elkanyarodva telepedek a Jungkook melletti padhoz, és mielőtt bármit kérdezhetne, megelőzöm.

- Beszélnünk kell - kezdem ködösen, vigyázva, hogy ne fröcsögjenek a szavaim. Ha most megemberelem magam, az talán minden, már-már elkerülhetetlennek tűnő bajtól megmenthet.

- Hajrá - biccent erre Jungkook.

Mikor a tárgyra térnék, megjelen előttünk egy fiú, akiről sejtem, hogy az általam ideiglenesen elfoglalt szék tulajdonosa. Egy pár pillanatig kényelmetlenül toporog előttünk, aztán érzékelve a nem éppen nyájas tekintetem, hamar elhúzza a csíkot.

- Segítened kell - fejezem be a kertelést.

- Amilyen kedvesen tudsz szuggerálni néha, nem hinném, hogy lenne bármi indíttatásom segíteni neked, de azért mondjad - vonja meg a vállát. Megjegyzését elengedve a fülem mellett folytatom.

- Tudom, te sem repesel az örömtől, hogy útjaink ilyen szerencsétlen módon keresztezték egymást - próbálom összeszedni a gondolataim.- Így gondoltam, közreműködhetnél a tervem végrehajtásában, miszerint...

Persze, hogy ilyenkor kell csengetniük, és persze, hogy ezen a gyönyörű napon az "egy perc késés is késés" elvről híres tanárral van első óránk, aki, mintha a fent lógó fémszerkezettel egyre járó ketyeréje lenne, pont 8:00-kor átszeli a bejáratot, nehogy be tudjam fejezni azt, amit elkezdtem...

Valamit odamorgok Jungkooknak, aztán hamar visszalépek a saját padomhoz, tekintve, hogy nem kívánom az ő közeli társaságában végig ülni a matekot. Akarom mondani, visszalépnék, de ekkor a tanárnő a megszokott, fülrákot keltően magas hangfrekvenciáján egyenesen hozzám intézi szavait.