nemesis ; vkook

3; annyi ember, annyi halál

Furcsán kényelmetlenül ébredek. És nem, most nem csak az éjszaka is rajtam maradó kesztyű átható fojtogatására gondolok - hisz' ez a gyakran előforduló iskolai táborok, meg Sareun famíliájának végtelen látogatásai miatt nem először esik meg - hanem valami egészen másra. Mintha pulcsiban aludtam volna el. Vagy nem is tudom.

Lassan nyitogatni kezdem a szemem, ami a beáramló fénytenger hullámai végett nem megy oly' könnyen, mint ahogy azt szeretném. Persze, azért nem, mert otthon mindig lehúzott redőnynél alszom. Sötét lélekhez sötét szoba jár, nem?

Amikor már azon vagyok, hogy talán mégsem olyan életbevágó felkelnem, egy idegen hanghatásra leszek figyelmes. Valaki szuszog. Egészen közel.

Az előbbiből tanulva óvatosan tárom résnyire pilláim, hogy meglessem, mitől származik ez az egyenletes, idegesítő impulzus.

Vagy inkább kitől.

Ezzel a tettel több kérdésemre is választ kapok - nemcsak a hangadó személyét ismerem meg, de a kényelmetlen elhelyezkedésem okára is hamar fény derül. Jungkook ugyanis, mintha valami élettelen plüss lennék, úgy fog közre karjaival, fejét pedig egyenesen a mellkasomon pihenteti, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Persze, tegnap túl korán elhúztam aludni ahhoz, hogy meg tudjuk tárgyalni a közös szoba szabályait.

Nem tudom eldönteni, hogy szimplán fogalmam sincs, mit gondoljak, vagy a korai órákban magára a gondolkodás folyamatára vagyok képtelen, de végül az ösztöneim cselekednek helyettem, melyek nemes egyszerűséggel Jungkookot egy jól irányzott rúgással a szoba másik felébe penderítik. Közben újból behunyt látószerveim miatt csak a cselekedetem után alig pár másodperccel bekövetkező ritmustalan csapódásból tudok következtetni arra, hogy tervem sikerrel járt.

Mielőtt felfognám, hogy mit is vittem véghez tulajdonképpen, heves lépteket hallok közeledni, így biztos, ami biztos, hamar magamra öltöm az ártatlan "most ébredtem" álcát, hogy még véletlenül se lehessen felelősségre vonni.

- Jó reggelt Tae! Furcsa hangokat hallottunk. Minden rendben? - érdeklődi gyanakvóan Sareun, és a többes számot hamar megerősíti a válla fölött kikandikáló Junwook feje.- Jungkook? Mit csinálsz a földön?

Tekintetemet féloldalasan szerencsétlen áldozatomra szegezem.

- Hol vagyok...? - kérdezi a fejét tapogatva. Látszólag nincs ínyére, amit önnön érintését követően tapasztal, mivel egy halk nyögés kíséretében hamar elkapja a kezét a - minden bizonnyal - fájós pontról.

Az ősök még egy pár pillanatig aggódva bámulják a padlón fetrengő fiút, majd a semmiből Sareun egy kecses mozdulattal nyakon vágja Junwookot. Nem erősen, csak amolyan figyelmeztetésként.

- Te! Mégiscsak juttattál neki egy kis alkoholt, nemde? - tudakolja szemrehányóan Sareun, aztán elviharzik. Majdnem kicsúszik a számon, hogy tulajdonképpen Jungkook nem az ő fia, így a nevelése sem az ő teendői közé tartozik, de végül megemberelem magam.

- De én nem... - szalad utána Junwook, a pillanat hevében meg is feledkezve a félkómás ivadékáról.

Miután ismét kettesben maradunk, egy önelégült vigyorral az arcomon fordulok Jungkook felé.

- Kényelmes ott? - kérdezem az ideiglenes fekvőhelyére utalva.- Csak mert ha nem vagy képes tartani a távolságot, jobban is megbarátkozhatsz azzal a szeglettel.

Mikor továbbra is értetlen arculattal pislog, feltápászkodom, és kezemet használva képzeletbeli határt húzok a franciaágy közepén.