Bábel, SzJG, Bexi, IOV-idézetek

SzJG 14

-Hé, várj már meg! – rohantam, aztán mikor utolértem idegesen, ráförmedtem. – Mi a bajod neked?
-Mi? Nekem? – röhögte el magát, és fél kézzel a falnak támaszkodott.
-Igen!
-Semmi – rázta meg a fejét.
-Oké, tudod mit? Nem érdekel – túrtam bele a hajamba, idegesen. – de felejtsd el Arnoldot!
Cortez arcán gyorsan váltakozott döbbenet, szánalom és gúny.
-Minden erőmmel azon vagyok!
-Ez nem vicces! Állandóan szekálod, mindig kötözködsz vele és folyamatosan megalázod!
-És most jöttél, hogy rám szólj? – döbbent le az arcán, pedig ott bujkált a gúnyos mosoly.
-Igen! Hogy hagyd őt békén! – bólogattam vadul.
-Rendben. Még valami? – mosolygott továbbra is. És ekkor felidegesített a mosolya. Felidegesített a pökhendisége. Az egész elmúlt tanév feszültsége, idegessége és szenvedése eluralkodott rajtam.
-Igen, engem is – mondtam ki, amit már olyan nagyon régen ki kellett volna mondanom.
-Hidd el, nekem nem gond – röhögte el magát. Oké. Akkor játszunk így, nekem mindegy. Az elmúlt hetekben, épp eleget voltam Kingával, hogy tudjam úgy is lehet durván mondani, hogy közben egyáltalán nem gondoljuk komolyan.
-Jó, így még jobb – tapsoltam egyet idegesen. -Felejtsük el egymást, oké?
-Megtörtént – bólintott komolyan.
-Nagyszerű – sziszegtem, aztán megfordultam és elindultam a folyosón.
-Vicces, hogy így reagálsz – szólt utánam, mire megtorpantam.
-Tessék?
-Azt hiszed, Neményi olyan jó barátod.
-Igen, az! – vágtam rá.
-Persze, hogyne – mosolygott újra gúnyosan, mire komolyan bepipultam. Az egy dolog, ha velem szórakozik, komolyan, megszoktam már, de Arnoldra nem mondhat egy rossz szót sem!
-Mit akarsz ezzel mondani? – sétáltam vissza hozzá, és dühösen fürkésztem az arcát.
-Tudod mit? Semmit – rázta meg a fejét.
-Na mondd – tártam szét a karom, és komolyan olyan ideges voltam, hogy majdnem elbőgtem magam.
-Az, hogy mind ketten olvastok, szeretitek a béna zenéket és az unalmas filmeket, meg tudományos magazint bújtok, még nem jelent semmit... Nem itt kezdődik a barátság – vetette oda durván.
-Hát hol kezdődik – tettem csípőre a kezem.
-Talán ott, hogy nem kéne engednie, hogy elmenj! – vágta rá dühösen, én meg csodálkozva néztem.
-Tessék? – kérdeztem gombóccal a torkomban.
-A suliból – szólt halkan, nekem pedig hirtelen leeset minden. Cortez még mindig azt hiszi, hogy év végén én megyek el, és ezért haragszik Arnoldra. Mert mint legjobb barátomnak, Arnoldnak le kéne beszélnie róla. Szerinte. Ha tudná az igazat... De nem tudja.
-Ezzel nem kell foglalkoznod – suttogtam, mert nem jutott eszembe frappánsabb.
-Hogyne foglalkoznék vele! – kiáltotta mérgesen, mire megráztam a fejem.
-Fogalmad sincs semmiről – néztem a szemébe és hátrálni kezdtem.
-Lehet – biccentett. – Akkor avass be – dőlt neki a falnak. – Most őszintén, mi van Neményiben amitől annyira odavagy? – kérdezte gúnyosan. – Az olvasó kör? Dickens? A Beatles? – röhögte el magát kínosan, mire életemben először én néztem rá lesajnálóan.
-Nem – mondtam halkan. Cortez kérdőn pillantott rám, mire megvontam a vállam. -Ennél sokkal egyszerűbb.
-Na! – mosolyodott el.
-Ő soha nem bántana meg – mondtam ki. Cortez pár pillanatig a szemembe nézett, aztán a szája szélét rágva bólintott, és ellökte magát a faltól.

– Dave– mutattam le a tánctérre, ahol Dave... Na, azt nem tudom, mit csinált, ő táncnak nevezi, szerintem csak ijesztgette a többieket.

– Feldobhatnál valamit. Legalább lenne új téma – javasolta Ricsi.
– Van egy tavalyi képem, amin Zsolti nutellával eszi a húslevest – töprengett Dave, aztán nyomkodni kezdte a mobilját, hogy megkeresse a szóban forgó képet.