Halálom után is...

I.

A cigaretta füst lassan száll fel az áporodott levegőben, hogy aztán lassacskán cafatokra tépődjön. Mintha csak a saját lelkem darabkáit látnám benne. Szemeimmel követtem a cafatok útjait, melyeket újabbak s újabbak követtek, amint lassacskán elfogyasztottam a cigimet.
A szobában alkohol s füst szag terjengett. A földön itt-ott csikkek, valamint sörös és whiskys üvegek éktelenkedtek. A hamu apró lyukakat égetett a vérvörös szőnyegemre. De most ez sem érdekelt. Sosem érdekelt.
Érzem, ahogy mellkasom egyre jobban elnehezül. Látásom sem józan már. Képtelen vagyok felfogni magam körül bármit is. Nem éreztem magam eviláginak. A fájdalom, mely folyamatosan tépdeste bensőmet, megszokottá vált. A kesernyés íz a torkomban úgyszintén. Talán most... Most jött el az ideje. Igen. Most van az a pont, mikor már nem bánok semmit.
Mikor már minden érdektelen számomra. A Mejibray... Tud nélkülem is működni, nem igaz? Ő... Tud nélkülem is boldogulni, nem igaz? Eddig is azt tette. Nem volt rám szüksége. Csupán kihasználta, hogy számomra Ő a nélkülözhetetlen. A súly, mely a földhöz láncolt. Mely visszarántott a valóságba. Ő, ki miatt a betegségem szinte semmivé lett! A szakadék peremén egyensúlyoztam, miközben Ő fogta a kezem. Végül elengedte. És lökött is rajtam egyet.
Oh, Mia... Miért öltél meg, mikor te voltál az, ki felélesztett?
Keserű mosoly terjedt szét ajkaimon s haloványan felnevettem, majd ez a nevetés őrült zokogássá vált.
A függönyök között beáradó tompa fény s a levegőben szálló apró porszemek összemosódtak. A forró könnycseppek lassan gördültek végig arcomon.
Úgy érzem, megszakad a szívem...
De mi is történt? Mit tett, amiért ismét a sötétség s a magány lettek hű társaim?
Tekintsünk vissza...
Három napja történt mindez. Pontosan a Miával való évfordulónk napján. Boldog voltam, hogy eddig kihúzta mellettem s hogy még nem őrült bele a dolgaimba. Hisz, mint tudniillik, Borderline Személyiségzavarban szenvedek, mely igazán megneheziti hétköznapjaimat, valamint a kapcsolataimat is igencsak próbára teszi. Gyógyíthatatlan, de enyhíthető. S nekem csupán Miára volt szükségem ahhoz, hogy ne szenvedjek. Igazán szerettem. Még most is szeretem...
A stúdióban voltam, éppen a szőkét keresve. Szerette a puccos helyeket, így elakartam hívni egy igen elegáns étterembe. Azonban nem minden úgy ment, ahogyan én azt elterveztem.
Apró nyögéseket hallottam a termünk felől. Megálltam az ajtó előtt, melyre hatalmas betűkkel volt felírva a bandánk neve, valamint még pár rajz, mellyel Meto szenvedett egy darabig.
Félve csúsztattam ujjaimat a kilincsre. Már előre tudtam, mit fogok látni. Hisz ezeket a nyögéseket bárhol felismerem. Lassan kinyitottam az ajtót s láttam, amint Mia mérhetetlen vággyal szeretkezik az asztalunkon a PS Company igazgatójával, Yoshikivel.
Abban a pillanatban összetört bennem a szőke gitárosról megalkotott képem. Szívem megtelt fájdalommal, s megmozdulni is alig bírtam.
Mia lassan nézett az ajtó fele, majd szemei elkerekedtek a látványra.
- Tsu...zuku.. - pihegte, azonban engem nem érdekelt, mit szeretett volna mondani.
Egyszerűen visszacsuktam az ajtót s tovább mentem. Tekintetem üres volt, csak lépkedtem. Talán akkor még nem fogtam fel a történteket.
Ám miután hazaértem, minden elemi erővel tört ki belőlem. Törtem, zúztam, mindent a földhöz vágtam, ami a kezem ügyébe került.
Végül pedig az alkoholt hivtam segítségül.
Ez a harmadik nap, hogy illuminált állapotban vagyok. Ez a harmadik nap, hogy darabokban vagyok. S most nincs, ki segitsen összeszedni azokat az apró, karcos darabokat.