Halálom után is...

XX.

Nihit szemszöge:

Sok minden történt, és egyszerre. Agyam alig volt képes felfogni a körülöttem lévő dolgokat. Haladjunk sorban. A koncert előtt már tudtam, hogy a Holló valamire készül. Nem volt rendben. Én nem ismertem őt közelről. Nem tudtam, valójában milyen, de láttam, hogy mérhetetlen fájdalmai vannak. Azonban nem az én feladatom volt enyhíteni azokat.

A koncert jól ment. Voltaképpen semmi jelét nem mutatta annak, hogy tervei vannak. Aztán a végén... beütött az, aminek történnie kellett. Először Yoshiki lehelte ki életét, végül pedig Tsuzuku maga. Sosem fogom elfelejteni a tekintetét. Sosem fogom elfelejteni, ahogy mosolyogva, boldogan halt meg az emberek szeme láttára. Sosem fogom lemosni ruhámról a vérét. És bevallom őszintén, részben hibásnak éreztem magam az egész miatt... Hiszen Yoshiki tervében kulcsfontosságú szerepet játszottam.De...Azt hiszem így kellett lennie. A Holló most már boldog.

Néztem, ahogy a közönség szinte egyszerre mozdult. Sikítva és bömbölve hagyták el a stadiont. A staffosok szintén lesokkoltan jöttek fel hozzánk. Óvatosan értek vállamhoz, hogy levezessenek a színpadról. Visszanéztem vállam felett.Egyetlen másodperc volt... Egyetlen másodperc töredékére láttam a szőke gitárost és a fekete Hollót egymás karjaiban. Máig nem tudom, hogy ez csupán hallucináció volt, vagy ténylegesen ott voltak.

Ajkaimra halovány mosoly görbült, s lassan letöröltem arcomról a könnyeimet.

Egy hét múlva rendezték a temetési ceremóniát. Yoshiki temetésén rengetegen megjelentek. Rajongók, kolegák és természetesen a rokonai. Sokáig elhúzódott, azonban nem jelentem meg rajta. Nem éreztem magam odavalónak. Helyette az egy nappal későbbre tett Tsuzuku temetésén voltam ott.

Egy kezemen megtudtam számolni, mennyien voltak ott. Ezt mérhetetlenül szomorúnak tartottam, azonban... Úgy gondolom a Holló ennek kifejezetten örült. Mia mellé temették el, amit természetesen én intéztem. Tsuzuku szülei mindent fizettek, azonban nem jelentek meg a fiúk elföldelésén. Én voltam ott, Koichi és Meto. Kai sem tolta ide a seggét. Bár, nem is számítottam rá, hiszen mióta kiszálltam abból a kocsiból, nem jött el.Én pedig nem kerestem.

Miután vége lett a ceremóniának, ott maradtam. Koichi és Meto elmentek, egyedül maradtam. Benyúltam a táskámba, majd elővettem egy vörös fonalat. Odaléptem a két sír közé. Tsuzuku sírkövén csupán egy kereszt volt, rajta a neve és hogy mettől-meddig élt. Se felirat. Se búcsúszöveg. Se semmi. Rákötöttem a fonalat a keresztre s elhúztam Mia sírkövéig, hogy a másik végét ahhoz erősíthessem.

Elmosolyodva bólintottam.

- Pihenj, drága Holló. - simítottam a keresztre, majd hátat fordítottam s elhagytam a temetőt.

Hazaérve azonnal elkezdtem összepakolni a cuccaimat. Mikor már minden a bőröndömben volt, magamhoz vettem azt a táskát, melyet általában a koncertekre szoktam magammal vinni. Nos, az utolsó koncert óta nem értem hozzá.

Beletúrtam s mikor megéreztem egy oda nem illő dolgot, felvontam a szemöldököm. Egy boríték volt benne. Lassan kiemeltem. Az én nevem szerepelt rajta.

Felbontottam. Pénz volt benne. Rengeteg pénz. Valamint egy apró lapocska.

" Ahogy ígértem,

- Holló. "

Reszketve túrtam a hajamba s ráztam meg a fejem.

- Tsuzuku, te szarházi... - nevettem fel a fejemet rázva. - Elég lett volna csak az előleg. - sóhajtottam.

Nagy levegőt véve hagytam magam mögött a lakásomat, lehetőleg örökre. Egy napszemüveget felvéve fogtam egy taxit magamnak s indultam a repülőtérre. Elgondolkodtam azon, hogy még utoljára felhívom Kait...De úgy gondoltam, nem fogom. Hozott egy döntést, és én nem voltam benne. Nem fogom erőltetni.

Úgy döntöttem visszatérek Nagasakiba, a szülővárosomba.

Természetesen fájt, hogy Kai nem tartott velem. És voltaképpen nem értettem, hogy miért éreztem keserűséget. Össze voltam zavarodva. Nem voltam szerelmes Kaiba, még is... Még is mindig megnyugtatott az, ha ott volt velem. El kell felejtenem. Mindenképp.

A szüleimet értesítettem, hogy míg nem találok magamnak lakást Nagasakiban, addig náluk fogok lakni. Anya örült neki, hogy haza költözök, apa kevésbé. Sosem tudta elviselni, hogy a fiából egy zenész lesz, aki ráadásul még sminkeli is magát.

Hazaérve anya azonnal a karjai közé zárt. Örömében hullajtotta a könnyeit. Apa nem volt itthon, dolgozott. Nem is bántam.

- Hogy vagy anya? - mosolyogtam rá kissé szomorúan.

- Jól vagyok, drágám. Ah, el ne felejtsem! Igaz most jöttél, de... Máris van egy vendéged. - sunyi mosoly jelent meg a képén.

- Vendégem, huh? - pillantottam rá értetlenül.

- Úgy van! A nappaliban van. Addig csinálok egy kis teát. - libben el a konyha fele.

Táskámat ledobva léptem be a nappaliba, s akit ott láttam... Nos, megállt a szívem egy pillanatra.

- Azt hittem már soha nem érsz haza, Nihit. - állt fel Kai a kedvenc fotelemből, én pedig nem bírtam tovább.

Reszkető térdekkel, könnyekkel teli szemekkel léptem oda hozzá, és zokogtam fel. Talán ez az első alkalom, hosszú idő elteltével, hogy sírni lát. Átkarolta derekamat s erősen magához vont. Igen... Igen, ez hiányzott! Az erős, védelmező karok... Kai maga. Az egész valója.

- Azt hittem... Nem látlak többé, Kai.-szuszogtam mellkasába.

- Úgy ismersz te engem, buta szőke? - mordult rám, mire elmosolyodva fúrtam tovább arcom mellkasába.

- Nemh... De ha mégegyszer ilyet csinálsz, kitekerem a nyakad! - nézek fel rá, mire letörli arcomról a könnycseppeket. - Honnan tudtad, hogy ide fogok jönni?

- Gondoltam, kiszámítható vagy. - vonja meg a vállait.

Nevetve löktem el magamtól.

Így történt hát, hogy Kai-val újra összehozott a sors. Sosem szerettem belé, legalább is nem vallottam be magamnak. De ő ugyanígy mellettem maradt. És ki tudja, hogy mi ütött belém, de... Senkivel sem feküdtem már össze rajta kívül s ez nálam igen nagy szó. Sosem értettem meg, Kai miért maradt mellettem, de mérhetetlenül hálás voltam neki. Jól éreztem magam.

Azonban ezek után sem volt fenékig tejfel az életem. A koncerten történtek... Tsuzuku halála... Sosem maradt a háttérben. Az újságok újra s újra feldolgozták az eseményt. Találgatások, cikkek, teóriák özönlöttek mindenhonnan. 

Ám szépen lassan... Évek elteltével... A Holló el lett feledve. 

Békében nyugodhatott. 

Halála után is együtt lehetett azzal, aki a mindent jelentette számára.

The End.