Halálom után is...

X.

Három hónap telt el a történtek óta. Nem igazán érdekelt már, hogy mi történik velem. Csupán az a cél lebegett szemeim előtt, hogy véget vethessek mindennek. De ahogy telt múlt az idő, ezt is lassan kezdtem feladni.

Miután felépültem, nem engedtek haza. Egyből kihallgattak, majd bíróságra vittek. Minél hamarabb túl akartak lenni az ügyön, és én is hasonlóképp éreztem. Az ügyvédem természetesen a legjobbat akarta nekem, de ő sem tudott sokat kezdeni az üggyel. Arra hivatkozott, hogy a betegségem miatt képtelen voltam tisztán gondolkodni. A bíróság egyet értett vele. Csakhogy ez nem javított a helyzetemen.

Börtönbe nem kerültem, azonban már több, mint két hónapja itt tengődök egy elmegyógyintézetben. A pszichiáterem két naponta látogat, valamint folyamatosan gyógyszerekkel tömnek, amiktől felébredni is alig tudok.

Teljesen elvesztettem a józan eszemet és azt hiszem ezzel mindenki tisztában volt.

Miát eltemették. Nem lehettem ott a temetésén. Nem lehettem ott és nem láthattam, mikor föld alá helyezték. Ryoga temetésén sem lehettem ott. Mindkettőt cserben tudtam hagyni még a haláluk után is.

Hát így lett vége ennek az egésznek? Baphomet átvert... Nem. Talán én rontottam el. Igen, biztosan. Attól, hogy megöltem őt, még nem tudtam elengedni. Nem, még mindig bennem él. Az arca még mindig ott lebeg előttem. A tettem még mindig elevenen forr bennem. Ahogy öntudatlanul átvágtam a nyakát. Nem, nem öntudatlanul. Magamnál voltam. Tudatosan terveztem el az egészet. Csak Ryoga közbe vágott. Ezért kellett neki is halnia. Önző voltam és idióta.

Lassan és szédülve ültem fel az ágyon, majd megmasszíroztam orrnyergemet. Hasogatott mindenem.

- Tsuzuku-san. - lépett be egy ápolónő. - Látogatója van. Beengedhetem?

Bólintottam. Az ajtón Koichi lépett be. Biccentett a nőnek, majd leült az ágyam szélére. Pár percig nem szólt semmit, majd egy nagyobb sóhaj hagyta el ajkait.

Még nem látogatott meg. Voltaképpen senki sem jött el. És én nem is akartam. Nem akartam, hogy így lássanak, valamint nem tudtam senki szemébe sem nézni a történtek után.

- Csak azért jöttem, mert... Valaki látni szeretne téged. - suttogta maga elé meredve. - Lábra tudsz állni?

- Azt hiszem. - bólintottam.

- Rendben. Nem volt képes ide bejönni, szóval én viszlek el hozzá.

Bólintottam. Felöltöztem. Senki nem kérdezett semmit, Furcsa volt az egész. Olyan... békés, még is nyugtalanító. Beültünk Koichivel az autóba. Nem kérdeztem semmit, ő pedig nem szólt semmit. Húsz perc telt el, mikor is megálltunk egy temetőnél. Szívem ekkor kezdett heves vágtába. Koichi kiszállt, majd elvezetett egy sírhoz. Gyönyörű volt. Fehér, csillogó márványból készült a sír. Hatalmas, színes virágok fedték. Volt közöttük igazi s mű is. A kövön Mia neve szerepelt, a születési dátuma, a halálának napja. Valamint egy felirat is ékeskedett rajta: " Bennünk élsz tovább. "

Összeszorult a torkom. A sír előtt egy fekete kabátos ember állt. Koichi a vállamra tette a kezét egy pillanatra, majd bólintott s elment. Lassan léptem oda szerelmem sírjához s reszkető ajkakkal simítottam végig a kövön. Istentelenül fáj...

- Tudom, hogy szeretted. - szólal meg a férfi, aki ott állt. - És hogy ő is téged. Mikor megtette azt a dolgot... Kétségbe volt esve s zavarodott volt. Nem tudsz erről, de mélységesen megbánta a dolgokat. - fordult meg. Yoshiki volt az.

Nem éreztem dühöt, sem keserűséget. A gyász az, mely felemésztett. A gyász és az üresség. Elviselhetetlen.

- Látom, hogy te is szenvedsz. Még nálam is jobban. - nevetett fel keserűen. - Tudom, hogy én is belerondítottam a kapcsolatotokba. Ezért szeretném jóvá tenni. - emelt elő a zsebéből egy pisztolyt, majd nyújtotta át nekem.