~The moment I feel you~ 💙Yoonmin FF💛

💙3.rész💛

Sziasztok, anygalkáim! 💗

Újra megérkeztem egy Yoonmines ficivel XD
(Remélem már vártátok, bocsi hogy ilyen soká jövök vele)

Nos nem valami szabályosan, de összegyűjtöttem a szavakat a mai fejezethez is.
Az eredmény: szőnyeg, nyalóka, torta, kecskebőr, érintés, papucs, nadrág
Hát gyerekek...ez egyre "jobb" 😂😕
----------------------------------------------------------------------
Suga POV:

A sötétség körbeölelt, tagjaimat leláncolták a mocsokba. Nem láttam, nem hallottam, s így még csak mozogni sem tudtam.
A rohadt életbe!
Próbáltam kiszabadulni, ám minden egyes mozzanatra a vasmohák egyre mélyebben vágtak eddig érintetlen bőrömbe, s bár baromira fájt, nem adtam fel, tovább erőlködtem. A makacsságom meg is hozta az eredményt, még csak fél percbe sem telt, de már éreztem kibuggyanó vérem lecsordulását vékony karomon. Nem bírtam tovább, fájt. Fájt elviselni a hónapok óta rámnehezedő terhet és stresszt, mit még csak ki sem mutathattam a külvilág felé. A magamban elnyomó érzelmek szép lassan összepréselték lelkemet egyre nagyobb nyomást helyezve szívemre, mi most elérve maximumát, kirobbant belőlem. Ordítva szidkozódtam, s forgolódtam, elmémet teljesen ellepte a keserű csalódottság.

Hát mégse tudtam teljesíteni kötelességemet.
Cserben hagytam az én drága barátaimat, apámat és anyámat, még a népemet is, ki oly nagy reménységgel támogatott a nehéz időkben.

Megérdemlem.
Vérben, izzadságban és könnyben úszott haldokló testem. Talán a magány vagy a tehetetlenség lehetett az róla, de már ez sem érdekelt. Testem elnehezült, s az addig megkörnyékező sötétség ellepte tudatomat. Végleg feladtam.

Jin POV:
- Szikét! - eszeveszettül üvöltöttem a félhomállyal átitatott műtőben. Kezeim folyamatosan reszkettek, s közben arcomon izzadságcseppek csordultak végig, mik végül végső elkeseredettségükben lehullottak drága barátom fedetlen mellkasára. Kétségbeesetten próbáltam megmenteni az életét, de látva a folyamatosan kiáramló energiát szíve fölött, tudtam, hamarosan elveszítem.
- Ne merészeld most feladni! - a mondat végére hangom elcsuklott, s előttem elfolyt minden. Idegesen töröltem ki a könnyeket fehér köpenyem ujjával. Hogy lehettem ennyire vak?

Bárcsak hamarabb észrevettem volna!
Utáltam magamat. Miért nem voltam képes látni a ránehezedő terhek súlyát? S én meg még ráadásul az utóbbi napokban egyre inkább csak basztattam feladata teljesítésével, ahelyett, hogy segítettem volna neki....hogy meghallgattam volna panaszát.
- Ha meghalsz, soha sem bocsátom meg neked...hallod?!!

Szinte csak végszóra leállt az EKG.
- Uram, nincs jel! - lesokkoltam. A fejembe belehasító éles sípszó szétroncsolta idegeimet. Nem is láttam merre, de minden eddigi eszközt, ami kezeimben foglalt helyet, elhajítottam, majd rátenyerelve szíve felé erősen nyomkodni kezdtem.

Egy. Két. Há.
Nem hallhatsz meg!
Négy. Öt. Hat.
Nélküled nem teljes az életem.
Hét. Nyolc. Kilenc.
Ne hagy magamra, kérlek!
Nem számított már semmi sem, sem az idő, sem a gép sípolása. Hisztérikusan nyomkodtam tovább élettelen mellkasát.

Egyszer csak erős ujjakat éreztem vállaimon.
- Jin... Elég. - ennyi kellett, könnyeim elözönlötték sivár bőrömet, s hangos koccanással omlottak térdeim a hideg kőre. Gyenge karjaimmal próbáltam megtartani soványka testemet, mi minden egyes levegővételnél megremegett.