Néma Játszma [L.T.]

T W O

Szeptember 31. - Kissé fanatikus lettem

Keith nem jött velem, ma csak egyedül ülök a szokásos asztalunknál magányosan egy jegyzet füzettel gőzölgő teám felett. A tolmácsom, Greta, ezen a héten nem dolgozik, a testvére és az únoka húga haza utaztak és már 4 éve nem látta őket, így természetes hogy kapott 1 hét szabadságot. Felajánlotta, hogy keres addig új tolmácsot s a többi, de nekem nem kell másik, feltalálom én maga. Keith meg azt mondta, hogy ma nem ér rá programja van, és már tegnap este lelépett azaz Sarahoz ment. Tudom hogy szerelmes, de azért fáj, hogy még suli után se ér rám egy fél órára. Egész nap egymásnak lehetnek én pedig csak egy teázást akarok, de persze Sarah részesít előnyt. Lehet önzőnek tűnök, bár azt hiszem nem vagyok az. Keith elvileg még mindig otthon él, de 2 éve szinte soha sincs itt, általában vagy a barátnőjénél csövezik, vagy a haverjainál van, így nekem maradt a reggel és most már azt is elveszik tőlem. Tudom hogy felnőtt a bátyám, de akkor is a testvérem, ezen nem változtat semmi.

Azt veszem észre, hogy az a fiatal lány ül le elém aki általában mindig kiszolgál minket. Elém csúsztat egy kis lapot amire egy kérdés van felírva.

-Szia Jay! Hol hagytad a testvéred? - elolvasom és rögtön írom a választ.

-Nem ért ma rá, tudod barátnő.. - írom le és meg is forgatom a szemem, mire látom hogy felnevet, így én is elmosolyodom.

-Az kemény dió. Velük nehéz versenyezni. - bólogat miközben leírja ezen szavakat.

-Igen, tudom.

-Na megyek, mert megöl a főnököm, de ha bármire szükséged van tudod hol találsz és ha egyszer úgy adódik, hogy a bátyád nem ér rá akkor csak hívj engem. - oda írta még a telefon számát és egy mosollyal ott hagyott engem. Ő Stacy. Egy 20 éves pincér lány aki nem ment egyetemre, nagy valószínűséggel mert pénzre van szüksége.

A füzetet kinyitom és grafit ceruzámat előkapva elkezdek rajzolni. Egy képet. Ahogy kinézek a nagy üveg falon rögtön a nagy térre lehet rálátni ahol általában az emberek csak átsietnek, de nem figyelik meg azt a csodálatos kutat a tért közepén ami valami művészeti csoda, gyönyörű lett. A kisgyerekek legszívesebben beleugranának, de ennek a szülők nem igazán örülnének ezért csak rohangálnak körülötte és néha meg meg próbálkoznak egy kis belemászási kísérlettel. Ahogy rajzolom a képet arra leszek figyelmes, hogy az egyik ember arcvonásai nagyon hasonlítanak valakire. Az akit lerajzoltam öntudatomon kívül nem más, mint a tegnapi különleges személy, az a varázslatos fiú, aki engem se perc alatt elvarázsolt. Felnézek füzetemből és szinte halálra rémülök, mert tényleg ott van a téren, két kislánnyal akik talán a húgommal lehetnek egy idősek, tuti ikrek, mert nem tudnám megkülönböztetni őket. A két lány valamit nagyon magyaráznak a különleges személynek, ő pedig boldogan mosolyogva hallgatja őket. Az a mosoly, egyszerűen gyönyörű. Erre nincs más szó. Elsétálnak az üveg előtt és én folyamatosan bámulom őket, vagy is őt. Nem túl magas, de nem mondanám törpének se, 170-175 cm között lehet, olyan pont jó, vagy is nekem biztosan az. Kissé nőies alakja van, ami irégylésre méltó, sok nőt megszégyenítő feneke és homokóra alakja van ezt azért meg kell hagyni. Fekete farmer van rajta ami kiemeli vonásait, és egy farmer kabát. Azt hiszem megbolondultam. Egy pasit bámulok már két napja, mint valami megszállott, folyton elemezgetem és tudatomon kívül is őt rajzolom le. Ez már félelmetes. Lehet ellátogatok haza felé egy pszichológushoz. Jaj basszus még sem, hisz nem ért meg.

#######

A buszra lehajtott fejjel szállok fel, de amikor a sofőr elé érek felnézek és megmutatom neki, az autómatánál "vásárolt" jegyemet, ami amúgy tök ingyen volt, mert ugye süket vagyok és van róla papírom is. Látom ahogy azt morogja a bajusza alatt, hogy 'bunkó', de én csak rá mosolygok és tovább megyek. Leülök egy üres helyre, be az ablak mellé és így figyelem a mellettem elsuhanó várost. Általában gyalog járok mindenhová, ha Keith nem tud elvinni. Nem igazán buszozok, mert a kommunikációs készségem, mint tudjuk nem a legjobb és a kert városban ami kell nekem az a közelben van. Felnézek a kijelzőre ami azt mutatja, hogy nekem még van egy megállóm. Az álló emberekre nézek és látom, hogy egy néni méreget engem mogorván, miközben látom hogy az orra alatt morgolódik.

-Ezek a mai fiatalok olyan neveletlenek. - morogja ezt mind végig rajtam tartva a tekintetét. Nem értem miért nem ült le mellém, itt nem ül senki. Úgy döntök felállok, de ekkor veszem észre, hogy egy kismama ül mellettem. Felállok és rámosolygok ő pedig kienged.

-Bocsánat, nem vettem észre, hogy nem talált helyet, de nyugodtan foglaljon helyet! - mutogatok, mert elfelejtettem, hogy nem mindenki érti ezt, de legalább világossá vált neki, hogy nem paraszt vagyok csak szimplán süket és nem figyeltem. A terhes nő beljebb ül és látom hogy beszélni kezd a nénihez.

-Az a neveletlen lány azt mondta magának, hogy nyugodtan foglaljon helyet, nem szándékosan nem adta át a helyét. - "fordítja" le a néninek és mosolyogva rám kacsint.

A néni fogja magát és leül, de rám se néz. Na hát igen, biztos kínos lehet, de mondjuk nem kéne rögtön ítélkezni. Mielőtt leszállok írok egy kis papírt amit kettőbe hajtok és az első ajtóhoz megyek ahol a sofőr van. A busz megáll, az ajtó nyílik, én pedig azt a kis papírt oda teszem a sofőrnek és leszállok. Azon a kis papírfecnin annyi állt, hogy 'Viszont látásra', remélem megbékél.

Egy nagy mosollyal indulok meg haza felé, azt hiszem jót tett, hogy egy kicsit emberek között voltam, miközben nem tolmácsolt senki, csak én voltam és a kreatívitásom.

°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°
Louis Tomlinson

Megszoktam hogy bámulnak, de soha se néznek a szemembe, mint egy embernek. Rám csak egy tárgy ként gondolnak, híresség ként ismernek, egy felszínes híresség ként ahogy az összes többi kollégámat is. Az amit mindenki lát, az egy zsák szerűen ránk húzott személyiség amiről mindenki azt hiszi hogy igaz és ha ezt ismeri akkor már ismer engem, de most szögezzük le, ezek nem ismernek. Minden ember csak néz, de nem lát, nem lát tovább a felszínen, akár egy koszos üveg ablak, mindenki csak azt a mocskot látja ami azon az üveg lapon van, viszont ha nagyon figyelünk, megláthatjuk, mit rejteget az a sok szenny. A mi munkánk pont ilyen egy mocskos üveg ablak amint könnyen át lehet látni, csak figyelni kell a jeleket.
Néha nagyon utálom a munkám, utálom a felhajtást, hogy mindenkinek meg kell felelni, hogy szoros idő tervem van, mindig be vagyok táblázva, hogy nincs időm a szeretteimre, hogy nincs időm lazulni, egy kicsit magammal foglalkozni. Utálom hogy folyton a nyomomban vannak, hogy sok az utálkozó, hogy mindent tudni akarnak, utálom ezt a sok stresszt. Néha csak elmenekülnék a világ elől, hogy egy kicsit egyedül lehessek, egy kicsit a magányban és a csöndben. A végeláthatatlan csönd és én, egy tökéletes páros, bárcsak megkaphatnám ezt. Szükségem van a csendre, olyan megnyugtató és jól eső érzést nyújt egy stresszes nap után, egyszerűen gyönyörű, ha lehetne feleségül venném.

-Louis! - kiált fel egy lány, mikor elhadjuk húgaimmal a fagyizót. - Úr isten ez Louis Tomlinson! - sikít fel boldogan és felénk siet, de sajnos már nem csak ő tud rólam.

-Louis? - pillant fel rám az ikrek kissé ijedten. Ezt utálom a legjobban, hogy őket megrémisztik.

-Nem lesz semmi baj, megoldom. - mosolygok le rájuk bíztatóan, de még én sem tudom hogy mit fogok most tenni.

-Hogy oldod meg? - kérdez vissza rögtön Phoebe.

-Futás lányok! - rögtön rávágom amikor látom, hogy mekkora tömeg kezd felénk gyülemleni. Oké mindig sokan jönnek, de most itt van Daisy és Phoebe is, ezt pedig így nem fogom beválalni.
Evvel karon is ragadom, mind a két kis szépséget és futásnak eredek, ki a belváros szívéből az autóhoz, de már mind hiába, a rajongók megláttak ahogy a paparazzik is és sebesen közelednek felénk sikítozva. Csak egy kis csöndre vágyok, ez tényleg olyan nagy kérés?

XxL