Néma Játszma [L.T.]

T H R E E

Október 1. - Hagyd, hogy veled álmodjak

Nem igazán szeretem az iskolát, tudom senki sem szereti, de akkor is. Ez egy olyan hely amit szerintem a gyerekek kínzására találtak ki, folytonos tanulás, sok tanóra, minden napos tesi, dolgozatok és felelések, elvárások és érzéketlen tanárok. Ez mind olyan dolog, amit ki lehetne hagyni. Ráadásul még a diákok is ott vannak, beléjük se szorult valami sok érzés, de tényleg. Ezért nincsenek barátaim, az összes létező barátomat Greta a tolmácsom és Amelia na meg néha Keith teszi ki, amikor épp fordít rám egy kis időt. A régi barátaim a baleset után cserben hagytak, hozzám se szólnak azota, bár már inkább örülök neki, mert ha egy baleset miatt tovább tudtak lépni rajtam, akkor nem lehettek valami igaz barátok. Mindegy az élet megy tovább nélkülük is, nem rágódhatok miattuk, nem igaz?

-Jay elugrom a mosdóba, te maradj itt addig, mindjárt csöngetnek. - jelel nekem Greta, majd el is szalad a mosdóba én pedig felsóhajtva a padra hajtom a fejem. Nem szertek egyedül lenni itt, a piszkálódás az megy továbbra is és a kedvencük ha egyedül vagyok.
Egy hírtelen nedves csattanást érzek meg tarkómon, ami egyszerre csíp is és hideg is. Hátra nyúlok és egy gusztustalan nyálkás cuccot tapintok meg amit rögtön el is dobok. Egy koton volt, valami gusztustalan anyaggal megtöltve. Az osztály nagy része nevet rajtam, ahogy szokassuká tették már az évek folyamán.

-Mondjad Jay! Nem hallom. Jaj bocsi! Ezt te sem hallod. - kezd el nevetgélni Blair a barátaival együtt. Mindig ezt csinálják, lassan már kezdem megszokni. Lehet még a végén élvezni is fogom, ja nem, bocs.

-Énekelj valamit dalos pacsirta! - szól be Dave is, amin újra nevetni kezdenek. Régen énekeltem, az ünnepségeken többször felkértek, hogy szerepeljek, én pedig természetesen mindig igent mondtam. De ezek a srácok valamiért mindig kigúnyoltak, ami még most is tart ahogy a szituáció is mutatja, pedig már évek óta nem énekeltem.

-Hagyjad már, csak az ős emberek értik! - vágja rá Zach, de már inkább nem figyelek tovább, olyan gyerekesek. 18 évesek nem 5, annyira éretnek kellene lenniük, hogy tudják kezelni ezt a helyzetet és ne bántsanak, mindenkit aki gyengébb náluk. Látszik, hogy soha sem foglalkoztak velük a szüleik, mert akkor tanultak volna annyi modort, hogy nem bánnak így mindenkivel, de legalább egy süket némával nem. Nem tudom eldönteni, hogy a szülőt vagy a gyereket képelném fel szívesebben, de azt hiszem mindkettőt.

A nap eltelik ahogy mindig szokott, szívatnak, én körmölök egész nap, Gréta meg tolmácsol minden szót ami elhangzik. Nagyon ügyes, szerintem még Eminemet is képes lenne tolmácsolni, ha nagyon szükséges lenne. Egész nap az a tudat nyugtat, hogy délután Keith és én együtt teázunk és mindent kibeszélhetünk. Titkon még abban is reménykedem, hogy látom őt is, de ezt még magamnak is nehezemre esik bevallani, hisz én nem vagyok kattant. Nem is érdekel a srác csak jól néz ki, ennyi az egész. Azt hiszem csak ennyi az egész.

#######

A teám már lassan kihül, de még mindig csak kevergetem kiskanalammal, hozzá se nyúltam a szilvás fahéjas italomhoz. Túlságosan rávagyok állva az ajtóra, alig tudok figyelni Keihtre, mert folyton az ajtó felé lesek, egyszerűen nem tudom levenni onnan a szemem. Talán abban reménykedem amióta itt ücsörgünk, hogy betoppan és ő is észre vesz engem, ahogy én őt. Talán megtudnám a nevét és a telefonszámát is megtudnám, de természetesen ezek csak balga ábrándok amik soha sem fognak megvalósulni, de nagyon jó lenne ha ezek a kis elképzelt képkockák valóra válnának egyszer valamikor. Ha nem is vele, ha nem is evvel a varázslatos személlyel akkor valaki mással, valaki olyannal akit nem zavar az hogy nem hallom őt, valaki olyannal akit nem zavar hogy soha sem szólalok meg, vagy hogy a beszéd készségem egy 2 éves gyerekével egyezik meg. Egy olyan személlyel aki úgy el tud fogadni ahogy vagyok, aki én vagyok.