Az Éjszaka Rabjai

1 부

Zsibbadok.

Fáj a hátam ésazonkívül...mindenem.

A kezeimen újabb harapás-ütés- és karmolásnyomok vannak.

A fejem sajog és ha jól érzem,akkor vérzik is.

Minden nagyon homályos ésszédülök.

Talánmegkönyörült rajtam az öreg ott fent és ez már a vég?

-Gyerelefele, malacka!- ezŐ. Tehát,akkor még sincs itt az időm?

Demiért?

Mondmi tart vissza?

Pedigcsak egy kis segéd lökés kellene!

Nagyotsóhajtva rángattam magamra egy nadrágot és vettem fel egy pólót.

Elindultamle a lépcsőn és átjárt a rettegés.

Félek..

Nagyon..

Vajon jó passzban van?

Lehet.

És ha nem?

Bántani fog..

Megint..

Félek..

Iszonyatosan..

Vajon hozzám fog érni?

Ha igen, akkor hova?

Nem szeretném, ha hozzám érne!

Soha többé nem akarom!!

Leértem a konyhába és megcsapott a töménytelen mennyiségű pia szag.

Tehát már megint ivott..

Arcomra egy fintor ült ki a nem tetszésem révén. Kinyitottam a konyhaablakot, majd apa keresésére indultam.

Nem kellett sokat keresgélnem, ugyanis hallottam, ahogy abban a szobában matat. Abban, ahol a játékszereit tartja. Egyetlen pici szoba telis-tele félelmetes 'játékokkal'; az ajtaján pedig ott virít nagy és csicsás betűkkel, hogy: APUCI JÁTÉKAI.

Én csak akkor mehetek be oda, ha rosszat teszek vagy ha nem csinálom azt amit mond.

Pont mint tegnap este..

Jaj nekem!

-Héj, malackám! Nem akarsz egy kicsit játszani apucival?

Ettől a hangnemtől még a hideg is kirázott, de bármennyire is félek tőle: meg kell tennem amit mond, különben nagyon nagy bajban leszek..

Remegő lábakkal és hányingerrel mentem le a pincébe, s mihelyst egyre közelebb kerültem ahhoz a szobához: annál jobban kerített magába a félelem.

Megálltam az ajtó előtt.

Bekopogtam.

Félek..

Közeledő léptek.

Zár kattanás.

Nyílik az ajtó.

Izzadok.

És végül meglátom Őt egy fölényes vigyorral az arcán.

- Lám lám, milyen kis készségesek vagyunk ma reggel! Bár a tegnap esti után ezt el is várom! Na gyere be.

Bementem.

Remegő lábakkal és gombóccal a torkomban, ugyan, de bementem.

És rájöttem, hogy még mindig rettegek ettől a helytől.

Nem is kicsit!

Van valami ebben a szobában, ami ijesztő. Persze a sok játékon kívül.

- Na, malackám? Mit játsszak veled, hmm?- kérdezte, majd megfogva a derekam könnyed szerrel rakott rá a bent lévő asztalra. Egyik kezével hátrarántotta fejemet, s elkezdte szívogatni a nyakamat. Néhol rá is harapott az érzékeny bőrre, ezzel fájdalmas nyögést váltva ki belőlem.

Ismét hozzám ért..

Megjelölte, ami az övé.

Undorodom tőle!

A kezétől.

A lábától.

A hajától.

A nézésétől.

Mindenétől!

De legfőképpen magamtól..

Mert gyenge vagyok és nem tudom megvédeni magamat ellene.

Mert gyáva vagyok és nem merem feljelenteni.

Félek tőle.

Kibaszottul!

Vajon tovább fog menni?

Ha igen akkor meddig?

Odáig még soha nem ment el..

De mi van, ha most elakar menni odáig? 

Nem bírnám ki!

Összeroppannék! Teljesen!

Már amennyire tudnék még..

Vettem a bátorságot és eltoltam magamtól, mire szikrákat szóró tekintettel nézett rám.

- M-ma s-suli va-an..- mondtam. És most az egyszer örülök a hétfőnek!

- Akkor menj mer' kibasznak az iskolából!- teljesen elvált tőlem, majd utamra engedett.

Amilyen gyorsan csak tudtam kislisszoltam abból az istenverte szobából, ezt követően pedig felkaptam egy dzsekit, s a táskámat, majd felszabadultan indultam el suliba.

Mások az iskolára úgy tekintenek, mint egy terrorista szállóra, de nekem ez a hely olyan, mintha a paradicsomban lennék.

2017.12.25.

Boldog Karácsonyt! ♥️(๑>◡<๑)