Winter's Tale [Dean Winchester ff.] ✓

2. fejezet

Most

– Kai, élsz még?! – dörömbölt az ajtómon életem fénye és megkeserítője, Nicky.

– Nem! – feleltem a paplanom fedezékében a húgomnak, aki csak elnevette magát, és mindenféle engedély nélkül beinvitálta magát a szobámba. Persze, egy család vagyunk, a magánszférát már akkor elvethettük, amikor anyáék összekerültek!

– Kelj már fel, Carol is itt van!

– Már annyi az idő? – pislogtam fel a húgomra, aki csípőre tett kézzel meredt rám.

Még csak 17 éves, mégis gyakran érettebben viselkedik, mint én. Hosszú, hullámos szőkésbarna haja féloldalasan omlott az egyik vállára, és ahogy mindig szokott lenni, a maradék hajzuhataga a hátát takarta. Gyerekként gyűlölte a haját, túl sokáig tartott neki rendbe szedni, mígnem addig kísérleteztünk a könnyebben kezelhetőség érdekében, hogy még mindig az én módszeremet alkalmazza a haja kordában tartásához. Amúgy meg gyönyörű lány, csak sokszor eljár a szája – csípős humora miatt pedig leginkább idősebb körökből szerzett magának barátokat.

– Carol szerint kilencre hívtad át. Fél tíz múlt.

– Fél órát késett? – döbbentem le. Carol a szemközti házban lakik, még az egyetemen barátkoztunk össze, és már akkor is mindig az időbeosztásáról volt híres. Sosem késett sehonnan mégcsak egy percet sem, de az elmúlt pár napban mintha kicserélték volna. Biztos belebolondult az egyik zsaruba, vagy egy fiatal tűzoltó csavarta el a fejét – Carol mindig is az egyenruhás, életmentő pasikra pályázott, nem mintha nem kaphatta volna meg azt, akit szeretett volna.

– Én nem fedezlek tovább! – emelte fel a kezeit megadóan, mint aki a világ súlyát készül lelökni a saját válláról.

– Én mit csináltam, amikor te bulizni jártál? – dobtam le magamról a takarómat, majd a szekrényemhez botorkálva kiszedtem belőle egy fekete jóganadrágot meg egy baba rózsaszín haspólót, ami alá egy fekete trikót is hozzá csaptam. Mégiscsak december közepe van, hiába van jó idő a házban.

– Én is fedeztelek volna, ha kiteszed a lábadat a házból – jegyezte meg csípősen, levágva magát az ágyamra. – Tudod, néha kibújhatnál a könyveid fedezékéből. 

– Hé, én szeretek olvasni! – fordultam felé, és bosszúsan hozzá vágtam egy összegubózott zoknit. Sosem a rendkívüli pontos dobásaimról voltam híres, így meg sem lepődtem rajta, hogy egy méterrel célt tévesztettem.

– De azért ennyire nem kell – húzta el a száját. – Nem fog becsengetni hozzád a Nagy Ő.

– Pedig jó lenne – sóhajtottam fel. Ábrándosabb vagyok mostanában, mint szoktam – biztosan csak a közelgő ünnepek miatt van.

– Az is jó lenne, ha tíz fok helyet mínuszba csapna át – vonta meg a vállát. – Meg a világbéke is jó lenne.

– Mi vagy te, szépségkirálynő?

– Nem is emlékszel rá, amikor nyertem? – kapott színpadiasan a szívéhez. – Többé már nem vagy a testvérem!

A szememet forgatva vonultam a fürdőbe átöltözni, mert a húgomat ismerve, ő biztosan nem hagyta volna el a szobámat csak azért, mert én készülődni szeretnék. Mindig talált valamit a polcomon, amit épp érdekesebbnek talált a nővére szavainál, egy idő után pedig megtanultam, hogy könnyebb és energia spórolósabb, hogyha én keresek másik menedéket.