❝ Mert a kívánságaink azért születnek, hogy az Angyalok teljesíteni tudják őket. ❞
[A történet befejezett.]
2017. december 22.
(Saját történet)
@vkookisreal69lol
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A házban hatalmas volt a sürgés-forgás. A húgom izgatottan díszítette a karácsonyfát, nagymamám segítségével, míg két öcsém apának segédkezett a kinti díszek felrakásában.
Anya, - szokás szerint - a konyhában sütögetett, s bár megkért, hogy néha kóstolgassam meg az ételt, elmondva róla a véleményemet, egyértelműen tudtára adtam, nem szándékozom enni -
- s nem dőlök be az ócska próbálkozásainak.
Morogva hevertem a nappali egyik kanapéján, egy már eléggé foszlott borítójú könyvvel a kezemben, de hiába próbálkoztam az olvasással -, mostanában ahhoz sem volt túlzottan kedvem.
Unottan meredtem - az egyébként izgalmas - sorokra, de egyáltalán nem kötött le, ahogy mostanában semmi más sem. Nem érdekelt a zene, sem a könyvek, nem vonzott már sem a festés, sem pedig a szoba sarkában porosodó zongorám sem.
Minden olyan egyhangú volt, minden olyan szürke, s mindenki olyan vékony körülöttem, hogy bármire is tévedt a pillantásom, a düh, a csalódottság, s a keseredettség egyvelege vette át érzelmeim felett a hatalmat.
Gondolataim fonala közül a csengő hozott vissza a valóságba, s egykedvűen vettem tudomásul, hogy kénytelen leszek én ajtót nyitni - ha már, körülöttem mindenki képes volt elfoglalni valamivel magát, csak én nem.
Morogva nyomtam le a kilincset, de amint kinyílt előttem a faajtó, rögtön vissza is csaptam azt.
Rémülten meredtem az előszobában felakasztott tükörre, s csalódottan konstatáltam, hogy pont olyan ramatyul festek, mint amilyennek képzeltem magam.
Húsos lábaimon egy elnyűtt, halvány rózsaszín mackónadrág feszült, talpamat egy karácsonyi mamusz védte meg a hideg padlótól, felsőtestemet pedig egy hosszú, fekete garbó fedte, ami épp nem feszült annyira, hogy kiadja a derekam köré lerakódott zsírpárnácskákat.
Szőkés tincseim idegesen meredtek a szoba különböző pontjai felé, pufók fejem pirospozsgásan festett, én pedig szégyenkezve temettem tenyereimbe arcomat.
- Taehyung! Hallasz engem? Nem akarsz ajtót nyitni? - hangja kissé remegett - biztosan fázott már -, s bár eléggé húztam keskeny, fakó ajkaimat, végül erőt vettem magamon, s kissé kitártam az ajtót, épp csak annyira, hogy arcomat látni vélje.
- Hoztam nektek gofrit. Anya sütötte, és megkért, hogy ugorjak át vele hozzátok. - duzzadt, vörös ajkain vidám mosoly ült, orrát édesen felhúzta, szemei pajkosan csillogtak.
Valóban fázhatott. Tökéletesnek ható felsőtestét csak egy szürke, kötött pulcsi fedte, izmos, vékony lábain pedig egy térdig érő nadrág lógott.
- N-nem fázol így? - nem is gondolkodtam, a kérdés máris kiszökött ajkaim között, emiatt kínosan sütöttem le pilláimat, az ajtót még jobban behajtva - így már csak félarcomat mutatva meg előtte.
- Most, hogy mondod! De, eléggé fázom! - nevetett fel jóízűen - még a kacagása is tökéletes volt, mintha csak egy angyaltól származott volna - , a következő pillanatban pedig megragadta szabad kezével az ajtót, s kitárva azt, be is libbent rajta, egyenesen mellettem kikötve, a kicsiny - de legalább fűtött - helyiségben.
- Mit csinálsz Jungkook? - hangom hisztérikusan csendült fel, ahogy magam elé kaptam kezeimet - mintha csak meztelenül állnék éppen előtte. Mondjuk, úgy is éreztem magam, ahogy különös csillogású, éj fekete íriszeibe pillantottam fel. Mintha csak, a szívembe látott volna.
- Nyugi, nem kell így kiakadni! - továbbra is kuncogott, s nem értettem mire ez a nagy jókedv - Ahogy te is mondtad, eléggé fáztam már odakint és különben is, már olyan régen nem találkoztunk! Ahhoz képest, hogy szemben lakunk egymással, az elmúlt két hónapban úgy eltűntél! - nevetése alább hagyott, s egy szomorkás mosoly kúszott fel ajkaira.
Bűntudatom volt. Jungkook mit sem tudhatott a gondolataimról valójában. Nem is sejthette, hogy barátságunk ideje alatt milyen különleges érzéseket kezdtem el táplálni iránta, ahogy azt sem, hogy hogyan viselkedtek velem az új iskolában.
Egyszerűen; csak szégyelltem magam, s nem akartam mutatkozni előtte ilyen szánalmasan, ilyen - dagadtan.
- Sajnálom, sokat kellett tanulnom. - hazudtam. Nem mertem szemébe nézni, túl jó emberismerő volt ő ahhoz, hogy egy ekkora lódításomat ne vegye észre, épp ezért nem pillantottam fel rá, csak lesütött szemekkel vizslattam a padlót - válaszára várva.
- Semmi gond, Hyung. A lényeg az, hogy most végre látlak! - kezeit pillanatok alatt fonta széles derekam köré, s olyan szorosan húzott magához - mintha csak az élete múlt volna rajta.
Néhány másodperc erejéig rendkívül kínosan éreztem magam. Biztos voltam benne, hogy érzi a lerakódott zsírpárnácskáimat, és a hevesen dübörgő szívemet is -,
de amint még közelebb húzott, arcát hajamba fúrva, hirtelen minden negatív gondolat kiszállt az elmémből, s halvány mosollyal az ajkaimon simultam mellkasának.
Mert most már újra ott volt mellettem az a személy, aki megvigasztalhat s meleg ölelésébe vonhat - ezzel, elfeledtetve velem; minden gondomat.
**********
Nagyon remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket!❤️ Visszajelzéseknek igazán örülnék!^^
