Egy új kezdet

3.fejezet

Két hét telt el azóta. Az életem totálisan szétesett, és most már hiába nézek szét az üres szobámba, nem érzem magam otthon. Amikor a szüleim bejelentették, hogy elköltözünk, dühöngtem, tiltakoztam, hisztiztem, mivel ide köt minden. A suli, a kosárcsapat, a barátok....apropó barátok. Melanie két hete felém se nézett, nem hívott, nem írt, egyszóval úgy tett, mintha totálisan megszűntem volna létezni. Egyszer találkoztam vele, amikor bementünk a suliba véglegesíteni a tanulmányaim megszüntetését a Louis Samuels gimnáziummal. Amikor találkoztunk a folyosón, egy pillanat töredékéig rám nézett, majd elfordult és tovább beszélgetett a menőkkel, az egykori baráti társaságommal . Őszintén nem tudom, hogy mit tettem vele, ami miatt kerül. De így alakult. Én próbáltam keresni, hívtam, üzentem, de ha ő így szeretné lezárni a barátságunkat, akkor fájó szívvel, de én is lezárom. Így hát teljesen magamra maradtam. Se Melanie, se Kevin, se senki. Nagyon fáj, de próbálok erős maradni. A szüleim pedig itt hagyják miattam az állásukat, a barátaikat, hogy én új életet kezdhessek. Na persze, ez így túl szépen hangzik. A valóság kb. az, hogy nem akarnak szégyenkezni amiatt, hogy a lányukat kirúgták a sulijából. Igaz, ez főleg apára vonatkozik, anya nem szégyenkezik, csak sajnál engem. Mindig is anyát szerettem jobban. Énektanár, fiatalos és mindig mellettem áll. Ő a világ legjobb beszélgetőtársa a szememben, tudom, hogy bármit elmondhatok neki, nem ítél el. Legtöbbször csendes, de bárkivel szembeszáll, ha arról van szó, hogy bántják a szeretteit. Hát, apa viszont nem ilyen. Üzletember, emiatt sokat utazik és szinte mindig ideges. Nagyon szigorú velem, bár ha nem ideges, akkor sokat nevet és vidám. De sajnos az ilyen pillanatokból elég kevés van. Jól keres, és ebből rögtön arra lehet következtetni, hogy el vagyok kényeztetve. Pedig nem igazán. Jó oké, ha kérem mindig ad pénzt, de csak miután megindoklom, hogy mire kell. Van saját bankkártyám, ami 17 évesen nem ritka, de azt is csak azért kaptam, hogyha hosszabb ideig nem lenne itthon, ne anyától kelljen pénzt kunyiznom. Viszont, hogy kicsit önállóbb legyek, vállaltam bébisziterkedést, amiből sikerült egy kisebb összeget összegyűjtenem. Igazából, most, hogy már semmi nem köt ehhez a helyhez, már jó ötletnek tartom a költözést. Új suliba járhatok, új embereket ismerhetek meg, akikkel mindent tiszta lappal kezdhetek. A sulinak, ahova járni fogok hatalmas tesiterme van, jó a kosárcsapata és az épület is elég jól néz ki. Az osztályomról egyenlőre nem tudok semmit, és a suliról való összes ismeretem is csak ennyi. Az új házunk állítólag elég nagy lesz, bár nem értem miért, amikor csak 3-an fogunk lakni benne. Miután sikeresen összepakoltam mindent a szobámból a dobozokba, és kidobtam mindent, ami Kevinre emlékeztet, nem sok mindenem maradt. Ruhák, kosár érmek, könyvek, laptop, tablet és a legnagyobb kincsem, egy Jordan-kosármez. Az összes előhivatott fényképet, tükörre ragasztott mozijegyeket, koncert-és strandbelépőt kidobtam, mert vagy Kevin, vagy pedig Melanie jutott eszembe róluk. Így hát rengeteg dobozzal a szobám közepén vártam arra, hogy apa szóljon, hogy itt van a szállító kocsi és hogy indulunk. Amíg vártam, bekapcsoltam a telómon a zenelejátszót, és elmerültem Selena Gomez zenéiben. Arra lettem figyelmes, hogy valaki megböki a vállamat.

-Gyere Becca, indulunk-mondta anya, miközben a háta mögött belépett 3 ember, hogy elvigyék a dobozaimat. Még utoljára körbenéztem a szobámban, majd anyával együtt kiléptem a házunk ajtaján és beültem a kocsiba, hogy magam mögött hagyjak mindent, ami eddig az életem része volt.