The Young Legend™ | Chester Bennington Fanfiction

Prológus

 ,,It's easier to run
Replacing this pain with something numb
It's so much easier to go
Than face all this pain here all alone"

Ami óta az eszemet tudom, Chester a legjobb barátom. Egész kiskorunk óta számíthatunk egymásra. Mindössze egy év különbség van köztünk, de ettől csak még jobban érzem úgy, mintha a testvérem lenne.

A korkülönbségünk miatt én mindig egy évfolyammal feljebb jártam. Emlékszem, az óvodai ballagásom után egymás vállán sírtunk, mikor rájöttünk hogy egy teljes évet külön kell eltöltenünk. Gyerekek voltunk, apró óvodások, mégis mások számára érthetetlen módon elválaszthatatlanok. Mi viszont tudtuk az igazságot, mindig biztosak voltunk benne. Szerettük egymást, igazi testvéri szeretettel. Mindketten egykék voltunk, és így valamilyen szinten betöltöttük egymás szívében ezt az űrt. Soha nem szégyelltem, mikor kéz a kézben sétáltunk, noha nem tekintettünk egymásra úgy. A mi barátságunk valami elképesztően különleges dolog volt, már-már tökéletes és csodálatos. De mint bármi más, ez a zökkenőmentes élet sem tarthatott örökké.

Problémái az általános iskolában kezdődtek. Hetedikes volt, mikor az osztályában a gyerekek már külön csoportokat, klikkeket kezdtek alkotni. Ő viszont más volt, különbözött tőlük. Már első osztályban is sokkal érettebb volt náluk, máshogy gondolkozott és látta a világot, mint ők. Ilyen volt, okos, őszinte, kivételes észjárású ember, és emiatt nem találta a helyét kortársai között. Hétről hétre egyre bezárkózottabb lett, velem is sokkal ritkábban beszélt. Az év nyarán történt, a ballagásom estéjén. Az első ember volt, akit meghívtam a bulimra, mégsem jött el, és egész nap nem hallottam felőle. Mivel csak néhány vendég volt nálunk, vacsora után a telefonommal a kezemben rohantam végig a közel tíz utcán, ami elválasztott tőle, út közben legalább 200 üzenetet hagyva neki. Amikor a házukhoz értem és az édesanyja ajtót nyitott, szabályszerűen berobbantam a szobájába. A mai napig emlékszem arra a meglepett arcra, amit akkor vágott. Leültem mellé az ágyra, és hagytam, hogy kisírja magát, ami nála elég ritka dolog volt.

- Miért nem lehetek olyan, mint ők? Miért nekem kell mindig kilógnom a sorból? Én csak normális akarok lenni, El! Olyan, mint ti.

Soha nem fogom tudni elfelejteni ezeket a szavakat. Én pedig csak ültem ott bambán, és fogalmam sem volt a helyes válaszról, amit mondanom kellett volna.

Később szépen teltek tovább az évek, és Chaz lelkileg egyre ingadozóbbá vált, depresszió miatt pszichológushoz kellett járnia. Nem sokkal az után, hogy betöltötte a tizenhatot, az apja elhagyta őket, az édesanyja pedig nagyon beteg lett, és lassan kórházban tartották napokig, hetekig, majd hónapokig, mert senki nem volt, aki gondját viselhette volna, bárhogy is erősködött Chester hogy majd ápolja, neki tanulnia kellett. Mikor egyszer négyszemközt beszéltem az anyjával, elmondta, hogy nem tudná a saját terhét is a fia vállára tenni, mert tudja, hogy így is egyre nehezebb az életben teljesítenie.

Két hónap múlva édesanyja állapota egyre csak javulni kezdett, így végre haza tudták engedni. Aznap Chaz arcáról nem lehetett letörölni a mosolyt. Nagyon régóta nem láttam már olyan boldognak.

Egészen amíg betöltötte a 18. évét, a hullámvasút-szerű lelki állapota felfelé ívelni látszott. A barátságunk egyre erősebb, bizalmasabb és kitartóbb lett. Egyre többet jártunk el sétálni, beszélgetni, szórakozni. Aztán történt valami, ami újra felszakított benne egy régi sebet. Az után nem láttam gyakran mosolyogni..