Gátak között

💫első💫

Nem hiszem el, komolyan mondom! Pedig mindent már annyira jól elterveztem: két hétig, nincs suli, helyette itthon lazulás. Bejelentkezten kozmetikushoz, körmöshöz, Jessel mentem volna úszni és zumbázni, valamint az év legnagyobb házibulijába voltam hivatalos. Erre mi történik?
A szüleim kitalálják, hogy utazzak el az Isten háta mögé, Joyce nénikémhez, hogy kiszakadjak egy kicsit Los Angeles pezsgő, lendülettel teli életéből s menjek vidékre tehén szart lapátolni.
Pedig én mindennel próbálkoztam, de tényleg! Ígertem nekik egy hónap takarítást és két hét mosogatást, de ők megmakacsolva magukat kijelentették, hogy most ebbe nincsen beleszólásom, szépen fogom a kis seggemet, beülök a limuzinba, ami meg se áll Austinig.
És most itt vagyok. Itt ülök az autó, hátsó ülésén és a sötétített ablakon kibámulva nézem a mellettünk elsuhanó tájat.
-Hamarosan megérkezünk az úti célhoz, Ms. Montgomery-szólt bele hirtelen George, a sofőrünk a mikrofonba, mire én összerezzentem.
-George mondtam már, hogy szólíts Lisnek, ahogyan mindenki más, a Ms. Montgomery olyan úri kisasszonyos-fintorogtam-és nem lehetne, hogy visszafordulunk?-kérdeztem tőle, már előre fulladozva a vidéki levegőtől.
-Sajnálom, de nem tehetem-tekintett rám lesajnálóan a visszapillantó tükörből, majd megnyomta a gombot, ami a kis műanyag, fekete falhoz tartozott. A textillel borított anyag, lassan felhúzódott, elválasztva minket így a vezetővel. Lehet megunta a szenvedésem és magamra hagyott a világ vége gondolataimmal. Nem hibáztatom, megértem őt. Kiállhatatlan természetem van, éppen ezért állandóan váltogatom a barátaimat. Vagyis jobban mondva ők unják meg az állandó baszogatásaimat és a folytonos önsajnáltatásomat. Igaz, hogy mindenem meg van, hiszen csak ki kell ejetenem a számon, hogy mit szeretnék a szüleim meg másnap le is rakják elém, azért hogy fogjam be a szám. Lehet ez az oka annak, hogy ilyenné váltam. Hogy is szoktàk mondani az ilyen emberekre? A régi regényekben volt mindig ilyen a főhős, mint például az Anyeginben. Megvan, byroni hős. Én egy kibaszott byroni hős vagyok, aki most éppenséggel a halála felé tart. Jó is lesz mindennap a tyúk szarban kapirgálni. Blah..

És megjöttünk. George leparkolta a hosszú, fekete járműt, a nagynéném fából készült emeltes háza előtt. A fából készültet, inkáb hasonlítsátok egy alpesi síparadicsomban lévő épülethez, mint sem egy omladozó romhalmazhoz. A vörösre mázolt, fehér ablakos házból áradt a kedvesség és a szeretet, ahogyan az abból kilépő Joyce nénikémből is. Az alacsony, formás, rövid, göndör, szőke hajú nő, kezében egy konyharuhával és egy rajta átkötött köténnyel, majd kicsattanva a boldogságtól rohant egyenesen felém. Felém, aki a hosszú, hullámos vörös hajával, az új Gucci kollekcióban, abban a pillanatban szállt ki a luxus autóból, a felé szaladó szeretet gombócra meg egy kicsit sem volt felkészülve. A nénikém, úgy kapaszkodott belém, mintha egy szakadék fölött állna s én lennék a mentő öve.
-Jaj, édes, drága Lisikém! Olyan régen nem láttalak! Miért nem jössz soha erre, felém?-csókolgatott körbe, mint egy újszülött csecsemőt.
-Mert én élni szeretnék, nem pedig meghalni az unalomtól-néztem rá közömbösen, figyelmen kívül hagyva a tőle irányuló imádatot.
-Milyen morcos ez a kislány-cicegett a fejét rázva-na gyere menjünk beljebb, a kedvencedet sütöttem. Meggyes pitét-mosolygott rám kedvesen, aztán odaszaladt az autóhoz, kikapta belőle a két böröndömet és menten be is viharzott vele a házba. Köpni-nyelni nem tudtam, ugyanis mire feleszméltem a hirtelen ért sokkból, George a limuzinnal együtt eltűnt mellőlem nagy port hagyva maga után, Joyce pedig már a házból kiabáltam nekem, hogy menjek be mert elhűl a pitém. Sóhajtva szenvedtem be magam a hatalmas és barátságos építménybe, majd behúztam magam mögött az ajtaját. Belépve konstantáltam, hogy ez a lakás sokkal otthonosabb volt, mint a miénk. Mindenhol régi családi képek voltak felaggatva, a lépcsőn gyönyörű bársony szőnyeg húzódott s minden szoba más színben pompázott. Az előtérrel szemben volt a lépcső, tőle balra a nappali, jobbra a konyha, a lépcső mögött egyenes pedig volt egy fürdőszoba meg egy mosdó, valamint a hátsó kijárat a kertbe. Már ott állva, a fogas előtt éreztem a sütemény semmivel össze nem téveszhető illatát, ezért megadva magam megindultam a főző helység irányába.
Akkor kezdődjön el életem eddigi legrosszabb tavaszi szünete, itt Austinban, ahol mindenki mezőgazdasággal fogalalkozik és sehol nincsen a közelben pláza, mozi vagy ehhez hasonló szolgáltatások. Visszacsöppentem a 70's évek Amerikájába, ahol az emberek fura ruhákban jártak és minden reggel kimentek a tyúkokhoz összeszedni alóluk a tojást.
Na körübelül így éreztem magam. Teli unalommal és ellenszenvvel.

Helló Mindenki!😄
Először is szeretnék megkérni minden kedves olyan emberkét, aki elolvassa ezt, hogy kommentben írja meg nekem, hogyan tetszett neki a történet és hogy érdemes lenne-e folytatni.
Segítségeteket előre is hálásan köszönöm!❤️
(Ne kíméljetek, jöhet hideg/meleg!)