Gátak között

💫harmadik💫

Hunyorogva nyitottam ki a szemeimet, mert a mögöttem lévő ablakből éles fény szűrődött be. Létezik, hogy tegnap elaludtam és azóta fel sem keltem? Körbe néztem a szobában, a telefonom után kutatva. Mikor megpillantottam a sminkasztalon lévő készüléket, feltápászkodtam a puha ágyról és odabotorkáltam hozzá. Benyomtam a középső gombot, mire a képernyő felvillant: 5:45. Jézusom. Ilyen sem volt még, hogy èn 8 óra előtt magamhoz tértem volna. Ha suli idő van, akkor is van, hogy becsengőre érek csak be, mert nehezemre esik felkelni. Az ágyam elhagyása számomra tényleg fizikai fájdalmakkal jár.
Kómáson, ámbár kipihenve mentem le a lépcsőn és megálltam a konyha közepén. Tanácstalanul néztem körbe, azon gondolkodva, hogy mit egyek. Mert a hasam jelzett, hogy megenne valamit. Odasétáltam a hűtőhöz és kitártam az ajtaját. A fridgiderben is akkora harmónia uralkodott, mint a házban. Az ételek tematika szerint voltak elrendezve: kész kaják, gyümölcsök, zöldségek, tejtermékek, juice-ok, mentes és szénsavas vizek. Csak ott álltam a hidegszekrény előtt és az ennivalókat vizslattam, azon filózva, hogy mit egyek. Éppen kivettem a tojást a hűtőből, amikor is egy hang szólalt meg mögöttem:
-Linda, te tudod mi az a tojás?-a hirtelen csendbe, fülsüketítő zajként hatolt be Jason kissé rekedtes hangja. Annyira megijedtem, hogy eldobtam a kezembem lévő dobozt, amiből földet érve elkezdett szépen lassan kifolyni a tojás.
-Te barom! Most nézd meg mit csináltál!-néztem rá dühösen.
-Én? Nem én ejtettem el-tette fel a kezeit védekezően.
-Ajj, most mivel takarítsam fel?-túrtam bele a hajamba.
-Taláán-szólt Jason, majd a mosogatókagylóhoz sétált és kivette belőle a szivacsot-ezzel-nyújtotta át nekem.
-Kösz-vettem ki a kezéből és elkezdtem vele törölni a padlót. Bosszúsan sikáltam a hideg csempét, azaz az idióta meg csak ott állt és egy elégedett vigyorral az arcán bámulta mit művelek. Miután a konyha újra a régi tisztaságaban pompázott, csalódottan fordultam a fiú felé:
-Pedig én tojást akartam enni, Jackson-nyomtam meg a mondatom utolsó szavát, hiszen ő is direkt Lindaként szólított meg.
-Hát királylány. Itt ha akarsz valamit, megteremted magadnak. Ez nem Los Angeles hogy mindent a segged alá tolnak. Ha tojás kell, menj ki érte. Ott van a tyúkok alatt-mutattott a kert irányába. Felvont szemöldökkel néztem rá. Mégis mi ez a bunkó stílus? Azt csak nekem szabad.
-Egyátalán nem tolnak semmit sem a seggem alá!
-Ó valóban?-fonta össze karjait maga előtt.
-Igen! Valóban!-bólintottam a lehető leghatározottabban, hogy el is higyje amit mondok. Pedig minden szava igaz volt. Bármit kértem a szüleim megvették nekem. Tényleg mindent a seggem alá toltak. A limuzin hurcolt ide-oda, a futár kihozta a rendelt kaját, a bejárónőnk kitakarította a szobámat. Semmi dolgom nem volt, csak annyi hogy tanuljak. Jason láthatta, hogy hirtelen az arcomról eltűnik a magabiztosság s felváltja a kesűrég, ugyanis mellém pattant, fél kezével pedig átkarolta a vállamat.
-Na, Lis! Én nem úgy..nem úgy gondoltam, csak...
-Nem, semmi. Igazad van. Tényleg-pillantottam fel rá majd kibújtam meleg keze alól. Karját visszaeresztette maga mellé és szomorú mosollyal az arcán furta bele tekintetét az enyéimbe.
-Azt hiszem, nekem most mennem kell.
-Persze, menj csak!-hadonásztam magam előtt idétlenül.
Bólintott egy aprót, aztán sarkon fordulva kiviharzott. Kétségbeesetten álltam a helyiség közepén, az immáron üressé vált konyhaajtót bámulva.
-Lisikém, jól vagy?-hasított közeli emlékeimbe Joy hangja.
-Ja, persze csak elbambultam.
-Miért vagy fent ilyen korán?
-Nem tudom-vontam meg a vállamat.
-Éhes vagy?
-Igen, nagyon.
-Akkor csinálok valamit-mosolyodott el én meg hálasan pillantva rá, ültem le az egyik székbe.
-Egyébként arra gondoltam, hogy ma elkísérhetnéd a vásárba Jasont-szólt hirtelen Joy nénikém, miközben én az időközben már elkészült reggelimet ettem. A falat hirtelen megállt a torkomon, a szívem meg a neve hallatára olyan gyorsan kezdett dobogni, mintha lefutottam volna a fél maratont.
-Miért pont én?-fulladoztam.
-Mert én nem érek rá, neked meg úgy sincs jobb dolgod-vont vállat.
-Nem lehetne, hogy egyedül megy? Amúgy meg honnan tudod, hogy nincs jobb dolgom?
-Internet nincsen a közelben, a barátaid tőled majdnem 1000 km-re vannak, errefelé nem szoktak partykat rendezni-sorolta fel a kedvenc elfogaltságaimat-szóval vagy elmész Jasonnel vásárolni vagy itthon segíthetsz valamit a kertben esetleg-sandított felém pimaszul, előre tudva, hogy erre csak egy dolgot mondhatok:
-Jó, elkísérem-forgattam meg a szemeimet.
-Szuper-vigyorgott rám a kis szeretet gombóc, majd odajött hozzám és nyomott egy puszit a homlokomra. Először fintorogva néztem magam elé, de ahogyan belenéztem a melegséget árasztó tengerkék szempárba halvány mosolyra húzódott a szám. Miért vagyok mostanság ilyen szentimentális? Megáll az eszem.

-Ugye tudod, hogy nem a Golden-Globe díjátadóra megyünk?-kérdezte tőlem Jason szórakozottan a terepjárónak dőlve, amikor kiléptem a házból.
-Nem értem mi bajod van-néztem rá értetlenül, miközben feltoltam a napszemüvegem. Nem is öltöztem ki annnyira. Volt rajtam egy sima égszín kék ing egy sötétkék farmerrel, a lábamra pedig a kedvenc magassarkúmat húztam a hozzá illő táskával.
-Remelém tudod, hogy a piac, ahová megyünk földúton van, szóval kényelmes lesz neked ebben a tipi-topi cipőben-csapott a combomra, miután beültem mellé az autóba.
-Megfogsz lepődni milyen jól bírom az ilyen cipőket-húztam fel az orrom büszkén. Felnevetett, majd gázt adott és kikanyarodva a ház elől elindultunk vásárolni. Néztem a helyeket, ahol elhaladtunk. Mindenhol emeletes családi házak voltak s mindegyikhez tartozott természetesen istálló, nagy kert, valamelyiknek kerti tava is volt. Az ég gyönyörű szép kék volt, nem takarták sötét felhők, a levegőt beszippantva, pedig definiáltam, hogy már szinte félelmetesen tiszta. Eddig nem nagyon fogtam fel a falu város közti különbséget, de most, hogy magam előtt láttam a felhőkarcolós, rideg, szürke, szmoggal teli Los Angelest és a pedáns, vidám, boldog Austint, rákellett jöjjek, hogy lehet többet ér egy rendezett, füves terület, mint mondjuk egy bevásárlóközpont, s hogy sokkal szívesebben van olyan helyen az ember, ahol a többi egyén kedvesen mosolyogva néz rá, nem pedig irigykedve, üres tekintettel.
-Min agyalsz Linda?-nézett egy pillantra rám Jason.
-Semmi érdekesen-mondtam unottan.
-És ha engem érdekel?
-Miért érdekelne?
-Mert szeretnék veled jóban lenni s jobban megismerni.
-Miért?
-Mondd csak milyen hely ez a Los Angeles? Ott az emberek sose szoktak beszélgetni, csak a kivetítőkön meg az elektronikai cuccokon keresztül?
-Nem, szoktunk szóban is. De nem olyan sokat-szóltam halkan.
-Akkor mit csináltok?
-Hagyjuk-fordultam el, mert hirtelen elszégyelltem magam. Tényleg alig szoktunk beszélgetni, ha a "barátnőimmel" is elmegyek valahova, akkor csinálunk Snapre meg Instára is képeket, utána pedig csendben sétálunk vagy ülünk egymás mellett a telefonjainkat nyomkodva. Egy vidéki város kellett ahhoz, hogy észrevegyem, hogy milyen hulladék életet is élek. Nincsenek barátnőim, akiknek eltudnám mondani a legféltettebb titkaimat, nem szoktam a szüleimmel este lelkizést tartani, sose szoktunk együtt enni. Sőt alig látom anyáékat, mert a nap 24 órájából 23,5 órát dolgoznak. Csak ülnek az irodában és dolgoznak. Nem szoktunk menni nyaralni, nem szoktunk karácsonyozni, nem ünneplünk szülinapokat. Semmit nem csinálunk, ami azt eredményezné, hogy mi egy család vagyunk. Csak egy házban élünk és ennyi. Ezzel kifulladt a nagy, boldog s összetartó család.
-Lis, jól vagy?-zökkentett ki a gondolataimból Jason kissé szomorkás hangja.
-Persze, miért?
-Mert sírsz-mosolyodott el keserűen, mire én elővettem egy zsepit és durván letöröltem vele a könnyeimet.
-Mit ártottak neked azok a cseppek, hogy ilyen kemény vagy velük?
-Hagyjál már Jason!
-Mindenkivel ilyen kedves vagy?-hangjában volt egy kis gúny.
-Én ilyen vagyok, jó? Ha nem tetszik akkor nem kell velem lenni ennyi-tártam szét a karomat.
-Nem, nem ilyen vagy-rázta meg a fejét.
-Tessèk?
-Mondom. Nem ilyen vagy, csak magadra erőlteted ezt a szerepet, mert azthiszed így jobban fognak szeretni. Játszod a nagy és kemény lányt, akinek nincsenek érzései, közben meg legbelül szerintem egy eléggé érzelmes lány vagy, akinek többet ér egy ölelés, mint egy új cipő.
-Te most komolyan úgy alkottál rólam véleményt, hogy nem is ismersz?-bámultam rá elkerekedett szemekkel, miközben kicsatoltam a biztonsági övemet, mivel időközben megérekztünk.
-Lis! Akár hiszed, akár nem, de te egy nyitott könyv vagy. Belenézek a szemedbe és ismerem az összes porcikádat. S tudod, jobban tetszene az az éned, ami a szíved mélyén lapul-mondta majd kiszállt a járműből.
Lehet, hogy igaza van. Lehet tényleg csak megjátszom magam, s ez nem más, mint egy teátrális személyiség. Hiszen, mióta itt vagyok, másokat ölelgetek, a kedvem százszorta jobb ès még a könnyeim is bemutatkoztak ma nekem, mivel ezidáig aligha találkoztunk egymással. Valóban nem ilyen lennék? Ez valóban csak a látszat?