A Crown of Flames and Shadows

Betolakodó

A terem sötét volt, csupán a vetítő fénye, meg nagyjából egy tucat telefon derengése világította be. A termet megtöltötte az előre felvett prezentáció hangja, amely mellé társult a telefonon való halk pötyögés és néha egy-egy írószer sercegése. Rettentően untam itt lenni, elég volt csak végignézni a többieken és máris kerestem a kést, amivel felvághatom mindkét eremet egyszerre.

Mary feltűnően nyíltan telefonozott, ezért összegyűrtem egy papírdarabot és a padjára dobtam. Felkapta a fejét, nem tudta honnan jött a támadás. Röhejes volt végignézni, ahogy kapkodja a fejét. Végül csúnyán nézett Endersonra, de az észre sem vette, csak unta magát aktívan. Mi tagadás, nem volt valami érdekes anyag, de ha egyszer át kell rágni magunkat rajta. Pedig senkit sem érdekelt.

Amikor végre megszólalt a csengő, áldásnak éreztem. Egy sóhajjal álltam fel, és amikor a magnó végre méltóztatott elhallgatni megszólaltam.

- Holnapra nézzétek át a 25. Fejezettől a 28.ig az anyagot. Ígérem, az izgalmasabb lesz.

Egy egyhangú „Persze prof" hangzott fel a diákoktól, de sokan még erre sem méltattak, csak menekültek ki a teremből. Természetesen a „sokan"-ba nem tartozott bele az én kis hős hetesem. Constantine kérdőn nézett rám, jó eséllyel megérezve viharos hangulatomat. Nem figyeltem rá, inkább bőszen pakolni kezdtem a laptop táskámba.

- Valami gond van prof? –kérdezte óvatosan az ikrek fiú fele, Edmond.

- Semmi. –morogtam. Ezt a semmit úgy értettem, hogy semmi közük hozzá.

A helyzet az, hogy nemrég valaki átlépte a területemet. A határomon belül minden természetfeletti nekem felel és gyűlölöm, amikor néhány vándor egyed, esetleg céltalan félvér idetéved és balhézik nekem. Amíg a peremen lézengett, nem is figyeltem oda rá annyira, legyintettem rá, mint a légyre, ami szemet szúró helyre szállt az asztalon. De bárki is volt, egészen a területem szívébe, a városomba merészkedett. Ez biztos nem egy kóbor félvér.

- Megint egy? –adott halk hangot a kérdésnek Evelin és feltolta a szemüvegét.

Egy horkantást kapott válaszként.

- Ez már a negyedik ebben a félévben. –aggodalmaskodott Edmira. – Talán történik valami, amiről nem tudunk?

- Mindig történik valami, amiről nem tudunk. –jelentettem ki. –Ostobaság azt gondolni, hogy semmi sem kerüli el a figyelmünket. Az ilyen gondolkodás vezet a korai halálhoz.

A komor megjegyzésemet még komorabb hangulat követte. Leráztam magamról Constantine aggódó tekintetét és az ajtó felé indultam.

- Gerard. –a vérfarkas felkapta a fejét. – Ma éjjel nem csatlakozom a falkához. Vadászni megyek.

- Értettem Professzor.

Amikor vadászatot mondtam, azt megszépítve tettem. A vadászat azt feltételezi, hogy a ragadozó nyomon követi a prédát, amíg rá nem talál, utána pedig táplálkozás céljából megöli. Nekem nem volt hasonló szándékom. Pontosan tudtam, hol találom a betolakodót és nem volt szükségem a kevéske kis erejére. A példastatuálás helyesebb kifejezés lesz a helyzetre.

Az éjszaka hamar leszállt, hiszen az utolsó előadásomról léptem ki, amely már jócskán belenyúlt a délutánba. Amire a sötétség leple a városra ereszkedett, már otthon is voltam. Leparkoltam a garázsban a fekete Koenigsegg CCX-et és már csak megszokásból megpaskoltam a motorháztetőt. Ami köztem és az autóm között volt az szent és sérthetetlen. Hogy hogy telik egy professzornak ilyen autóra? Sehogy. Egy közel három és fél ezer éves sárkánydémonnak annál inkább.