A Crown of Flames and Shadows

Harcra hív

Amikor megéreztem magam mögött az eltéveszthetetlen aurát, felkészültem az érzékeimet elsöprő következményekre. Az orromat megcsapta az elektromosság, az ózon és az eső illata, amitől egy pillanatra még én is elbódultam, főleg az igazi alakom felfokozott érzékeivel. Lehunytam a szemeimet és hallgattam a tollak susogását és súrlódását a padlón.

- Bármi is az oka a nagyra becsült látogatásnak, nem várhatna, nem is tudom, egy örökkévalóságot?

Már meg sem lepődtem, amikor egy karcsú penge óvatosan, de érezhetően az állam alá csúszott. Lehunytam a szemem a hűvös érzésre, ami áradt belőle. Na, igen, az angyalok pengéje valami teljesen más. Tollas szárnyak súrlódtak az én pikkelyeseimhez és a látogatóm lehajolt, hogy a fülembe suttoghasson.

- Mint mindig, most is a kelleténél pimaszabb vagy Anamnesis.

Kevés olyan borzongató érzés van, mint amit akkor érzel, amikor egy angyal kiejti a nevedet, az eredeti nevedet enochianul, vagyis a saját nyelvén. Egészen a legbelső pontodig beleremegsz, mintha elektromosság futna végig a testeden. Egy pillanatra még engem is megbabonázott, és mire észbe kaptam, már oldalra görbítettem a fejemet, felajánlva a nyakamat, ahogy alig pár órája Eliot tette nekem.

- Te meg a kelleténél csábosabb, Mikhael.

Szórakozottan felszusszant és otthagyta a nyakamat, valamennyire visszavonva bűvkörét. Átkozott angyalok. Nem segített, hogy Mihály fent volt a tízes angyal listámon. Vajon mennyire lenne mérges, ha rájönne, hogy a nagytesója ellopta tőle az első helyet?

Persze a penge még mindig a helyén volt, amire fel is hívta a figyelmemet, amikor elfordította, hogy jobb szögben metszhesse el a torkomat. Nem állt szándékomban a keze által meghalni, de abban majdnem teljesen biztos voltam, hogy neki sem áll szándékéban végezni velem. Egy uralkodó már meghalt, ha én is feldobom a pacskert, a mennyeknek egy háború szakad a nyakukba. Az olyan jó kis katonák, mint Mihály, bár nem vetették meg a harcot, gyűlölték a politikát.

- Úgy hallottam, háborúra készülsz. –jelentette ki. Nem is kételkedtem benne, hogy hallott a konklávéről. Talán Rafael levonta neki a következtetést. Kis híján elvigyorodtam. Most bánhatják, hogy kirúgták a mennyek legjobb taktikusát azért, mert volt gerince.

- Nem háborúba készülök. –vigyorogtam fel rá a szemem sarkából. –Hódítani.

Felszegte az állát és még szorosabbra fogta a fegyvert.

- Milyen arrogáns vagy. Csak tudnám mire fel.

- Mond meg te, tőletek tanultunk.

Na, jó ezt talán nem kellett volna. Biztos kézzel a fejemhez kapott és már el is vágta a torkomat. Csodás, most takaríthatom fel a vért. Unottan lépett el mellőlem és figyelte, ahogy a nyakamon levő sebet súrolom, meglehetősen gyorsan begyógyítva azt. Más esetben szerettem a tollait borzolni, de az már kevésbé volt ínyemre, amikor plusz munkát csinált nekem.

- Vigyázz a nyelvedre démon.

Talán említenem kellett volna, hogy semmiből sem tanulok. Megnyaltam a szám szélét és rávigyorogtam, immár szabadon mozogva. Csak azért is végigvezettem a nyelvem a saját vérem áztatta kezemen, le sem véve róla a tekintetem.

Válaszreakció hiányában inkább töltöttem magamnak egy pohár whiskyt. Nem is zavartattam magam azzal, hogy neki is töltsek. Ezek a prűd tollasok soha nem fogadnak el semmit.

- Miért vagy itt Mihály? –kérdeztem végül. –Úgy értem, egyértelműen nem a testi épségemért aggódtál. –gesztikuláltam a terebélyes vérfoltra a kanapén.