A Crown of Flames and Shadows

Vámpírok

A vámpírtanya ugyan az a luxus lebúj volt, ami ez előtt négy hónappal, az utolsó dühkitörésemkor. Sajnos megvolt az a rossz tulajdonságom, hogy képtelen voltam elvegyülni a tömegben, legalább is a vámpírok között. A vérem szaga olyan volt az övék mellett, mint a Brandy az olcsó sör mellett. Azonnal kiszúrták és megrészegedtek tőle.

A vámpírok szétváltak előttem. Még a zene is elhallgatott, egyedül a fények idézték a pár perccel ez előtti party hangulatot. Morogva viharoztam egy süllyesztett ülősarokhoz, ami szinte azonnal megtisztult a közeledtemre. Viharos volt a hangulatom és a vámpírok érzékenyek voltak az érzésekre. Constantine egyszer elmondta, milyen illata van az érzéseknek. A harag olyan, mint a szegfűszeg és a bors. Csípi az orrodat.

Kicsit sem elővigyázatosan huppantam le a fekete bőr ülőhelyre és vártam, mikor tolja elő a képét Eliot. Csak annyira várakoztatott meg, amennyi a tekintélyéhez szükséges volt, de még nem súrolta az arcátlanság határát. Más esetben kétszer ennyit várt volna, mielőtt tiszteletét teszi. Gondolom a hangulatom zavarta fel.

- Látom, nincs jó kedved. –kezdte egy fantasztikus megfigyeléssel a beszélgetést, miközben letett elém egy üvegpoharat, amibe a drága aranybarna folyadékot töltötte. Barna rum. Pont ez kell nekem. Talán sebnyalás helyett seggnyalás lesz ma este. Még eldöntöm, melyikhez van kedvem.

- Micsoda megfigyelő vagy. –jegyeztem meg szárazon. –Mi árult el, talán a pattogó aurám?

- Elnézésedet kérem felség. – Elnézek én, csak mondjad merre. Utálom, amikor úgy használják a titulusomat, hogy nem gondolják komolyan. Legszívesebben megmondanám neki, hogy akkor már szólítson a nevemen, de akkor meg a jelenleginél is jobban elkanászodna. –Megkérdezhetem, mi bosszantott fel ennyire?

- Boszorkák. –böktem ki az egyetlen és elégséges szót, mielőtt fenékig ürítettem a poharamat.

A tűz nem tudott megégetni, de az alkohol! Az alkohol oh, be csodásan marta végig a torkomat és a nyelőcsövemet, felmelegítve a mellkasomat.

Eliot megfeszült a székében. Megvolt az oka annak, miért gyűlöli szinte mindenki a boszorkányokat. Vagy legalább is távolságot tartanak tőlük. Az átkozott kis halandók olyan erőkkel játszanak, amikhez hozzá sem lenne szabad szagolniuk és soha nem játszanak tisztességesen. Elég egy csepp vér vagy egy szál haj és máris bábot fabrikálnak belőled.

A vámpírok, vérfarkasok és a természetfeletti lények általában jogosan tartottak tőlük. Hacsak nem volt egy boszorkány az ő oldalukon, az óvatosságon és rafináltságon kívül nem volt semmi, amivel kiállhattak volna ellenük, hiszen egy rossz mozdulat, és rosszabb sors vár rájuk a halálnál. Ez azért egy pillanatra majdnem félvigyort kunkorított az arcomra.

Velük ellentétben nekem közel semmi félnivalóm nem volt a boszorkányoktól. A természetfeletti fajok kilencven kilenc százalékát megtagadta a mágia. Kevesen voltak képesek használni. Ezen kevesek közé tartoztak a boszorkányok, a varázslók, a boszorkánymesterek, a druidák és ami a vicces, az erősebb démonok egy része.

Természetesen az én mágiám különbözött azoktól, amit ők használnak. Az ő mágiájuk képes például tárgyak lebegtetésére, a test befolyásolására, például daganatos sejteket készíteni pár pillanat alatt és a bűvölésre. És nagyjából ennyiben ki is merülnek. Az elemeket csak akkor képesek használni, ha előtte bűvöltek maguknak egy eszközt hozzá. Mondanom sem kell, ilyenekre csak az igazán nagyágyúk képesek.

Az én mágiám más. Képes vagyok parancsolni a tűznek és az árnyékoknak, illetve mágiát használok a testem átváltoztatására. Én is képes vagyok a bűvölésre, viszont a druidákhoz hasonlóan nekem is rúnákra van szükségem a bonyolultabb varázslatokhoz. Ezen belül csak a képzelet szab határt, a megfelelő szavakkal, vagyis varázsigékkel szinte bármit el tudok érni. És közel háromezer év tanulás és tapasztalat után ez több is, mint ijesztő. Az egyetlen hátránya, hogy én a druidákhoz és boszorkányokhoz képest nagyjából tízszer lassabban vagyok képes ezekre.