Tündérmese

21. fejezet

Helyrebillent világ

Rebeka Vince arcát figyeli, ahogy lassan mozdítja a kezét. Vince olyan intenzíven nézi, hogy Rebeka gyomra összeszűkül, és még mindig érzékeny öle megsajdul. A szíve úgy dörömböl, olyan vadul, szinte már kétségbeesetten, ahogyan még egészen biztosan soha. Rebeka vágyik rá, hogy megadjon Vincének mindent, amit a férfi elképzel, sötét, elemi vágy ez, végigcsorog a gerincén és perzselő, csillapíthatatlan lángokat szabadít el a testében.

Rebeka tisztában van vele, hogy nincs túl sok tapasztalata, annak ellenére sem, hogy volt pár kapcsolata. De Alex után sosem tudta magát igazán elengedni, ha jobban belegondol, talán Alexszel sem. Utólag már tudja, hogy nem szerette a fiút, csak kiéhezetten vágyott a törődésre és arra, hogy azt érezze, valakinek szüksége van rá, valakinek kell.

Alex figyelmes és kedves volt, év elején jöttek össze, a fiú egy évfolyammal felette járt, és Rebekát teljesen elszédítette. Decemberben feküdtek le egymással, és utána Alex egyre követelőzőbb lett, sokat akarta csinálni, és Rebeka nem tudta, hogyan mondjon nemet. Biztos volt benne, hogy nem kellene mindig fájnia, hogy jobb is lehetne, és mindig reménykedett, hogy talán következő alkalommal majd az lesz. December végére valóban kezdett jobb lenni, de akkor jött a szilveszter.

Alex próbálta volna menteni a kapcsolatukat, magyarázta, hogy túl sokat ivott, hogy a lány rámászott, hogy ő Rebekát szereti, de Rebeka hajthatatlan maradt, egyik arcátlan kifogás sem hatotta meg. Az, ahogy az a lány Alex előtt térdelt, teljesen összetörte, nem is annyira azért, mert Alex megcsalta, hanem azért, mert tudta, hogy ő nem volt elég. Nem volt elég jó. Ez minden későbbi kapcsolatába beszivárgott, mindig ott lappangott minden érintése és csókja mögött. Mi van, ha nem lesz elég jó?

De most Vincét érinti. Vincét, aki úgy néz rá, mintha ő lenne a földkerekségen az egyetlen nő, akinek az érintésére vágyik, mintha ő lenne az egyetlen, aki képes megadni neki azt, amit akar. Rebeka kapkodva lélegzik, ahogy a férfit simogatja. Különös, lágy meleg örvénylik a gyomra mélyén, ahogy érzi Vince férfiasságának a forróságát a tenyerén, ahogy érzi, hogy mennyire kemény és vastag. Miatta ilyen. Vince őt kívánja, őt akarja ennyi nyers és vad erővel.

Rebeka félrebillenti a fejét, ahogy Vince határozott vonásait figyeli. Ez a férfi olyan gyönyört adott neki, amilyet még soha senki, úgy becézte a testét, olyan könnyedséggel és természetességgel, hogy Rebeka még azt is elfelejtette, hogy zavarban kellene lennie. Más férfiak előtt mindig érzett zavart, mindig azon aggódott, milyennek látják, hogy vajon zavarja-e őket, hogy a csípője nem olyan keskeny, hogy van rajta felesleg, hogy nem tökéletes a bőre, de Vince úgy nézett rá, hogy eszébe sem jutott megkérdőjelezni magával kapcsolatban semmit. Mert Vince gyönyörűnek látja őt.

Rebeka nagyot nyel. Ő mindig csak a fantáziájában mert bátor és kezdeményező lenni, a valóságban sosem. Mindig hagyta, hogy a partnere irányítsa, mert nem bízott magában annyira, hogy átvegye a kezdeményezést, pedig ezernyi karmazsinvörössel megfestett kép él benne, főnixként támadnak fel benne újra és újra, szikrák élénk csípésével és fülledt illatokkal. Ösztönösen érzi, hogy Vince mellett mindet valóra válthatja, hogy Vincének tetszeni fog, ha merészebb lesz.

– Rebeka? – Vince olyan rekedt, mintha elszáradt, borús színű falevelek ropognának a hangjában.

Rebeka könnyedén elmosolyodik, és Vince lábára csúsztatja a kezét. Finoman érinti a combját, rebbennek az ujjai, és úgy simít végig a szőrszálakon, mint ahogyan a magasra nőtt fű felett húzná el a tenyerét. Vince egy pillanatra behunyja a szemét, és mikor újra kinyitja, tágabb a pupillája, a kék pedig mélyebb és tündöklőbb a szemében.