Az áldozat útvesztője

- Nagy falat lesz ez a védencednek, Nona.

Egy látszólag tizenkét év körüli, halvány türkiz hajú, kantáros nadrágot viselő kislány a tenyerébe támasztotta az állát, miközben a karzatról figyelte a Quindecimben lejátszódó eseményeket. Tudta, odafentről nem látják, és nem hallják majd, így halkan dúdolt is, ide-oda billentette a fejét, teljesen gondtalanul. Amikor azonban elérte a fülét a mondat, azonnal hátrafordult, az arca higgadt, érzelemmentes kifejezést öltött, és sötétlila szemei az öregemberre villantak. Az öreg fejét nem borította haj, helyette rózsaszín virágszirmok ékesítették, amelyek a feje búbján egy virágzó lótuszt formáztak. Az ujjai az állát simogatták, amin mintha ugyanannak a lótusznak a párja nőtt volna, egyelőre csupán bimbó alakot öltve. Az orrán pápaszem, az arcán pedig furcsán hatalmas mosoly... éles ellentétben állt ez az arckifejezés a megjelenésével, ami a rövidnadrággal és a csíkos inggel leginkább egy kellemes hétvégi üdülését töltő nagypapára emlékeztetett.

- Ne szólj bele a döntéseimbe, Oculus – mondta Nona, kislányos arcát pedig egészen fenyegetővé tette végtelen nyugalma. – Talán te vagy köztünk a legerősebb, de felettem nincs hatalmad.

Az öreg elhúzta a száját.

- Épphogy megszületett – biccentett a bárban ácsorgó döntőbíra felé, aki kifejezéstelen arccal törölgette a poharakat, néha a fény felé fordítva őket, hogy ellenőrizze munkája pontosságát. Az angolos bár fehér fényeiben élesen elkülönült szemében a mélykék kereszt a zöld íriszen. –Te akartad, hogy emberi szíve legyen. De esendő és sérülékeny. Aki lelkek felett ítél, nem lehet ilyen.

- A „ne szólj bele a döntéseimbe" nem volt világos? – Nona elfordult, és úgy folytatta, kissé javítva a modorán. – Bízom benne.

- De ez a kettő...

- Furcsák – bólintott a kislány. – És különlegesek. Ezért választottam Decimet. Egy ember érzései kellenek ahhoz, hogy valaki megértse az indokaikat.

- Mindkettőben ott a sötétség – Oculus hangja ítélkező lett, ahogy megragadta Nona csuklóját, szemüvegének üvegén pedig éles lépésekkel táncolt a neonfény. – Mindkettőben. – a kislány arcán azonban furcsa, játékos, szelíd mosoly futott át.

- Sötétség mindenkiben van – kihúzta a kezét az idős férfi szorításából. – Ha lenézel a földre, nem tudsz olyan embert mutatni, akinek a lelke teljesen tiszta. A kérdés mindig az, adnak-e elég hatalmat a sötétségnek, hogy uralkodjon rajtuk.

Nona eldobta magát az egyik karosszékben, elég kistermetű volt ahhoz, hogy alig érjen le a lába, és ahogy az öreg is helyet foglalt, nem tudta megjegyzés nélkül hagyni az arcán továbbra is játszó mosolyt.

- Túlságosan jókedvű vagy.

A kislány megrázta a fejét, de egy pillanatra sem komorult el, és miközben válaszolt, megigazította vörös nyakkendőjét.

- Ne feltételezz rólam rosszat. Csak a koktél jutott eszembe, amit Decim kever majd nekem, ha végez, és ha megkérem rá...

***

A fiú egy lift kabinjában állt. Nem tudta, hogy került oda, egyszerűen csak olyan volt, mintha létezni is megszűnt volna ideig óráig... nem kinyitotta a szemét, nem felébredt, egyszerűen csak hirtelen jelen lett a liftben. Ráadásul képtelenségnek tűnt megállapítani, a kabin merre is megy... a fiú néhány pillanatban megesküdött volna rá, hogy lefelé halad, de a következő pillanatban úgy vélte, inkább felfelé tart. Állandó maradt a mozgás, nem volt törés, nem volt váltás, és mégis, egyik pillanatban egyik irány, másikban másik. A lehetetlen szituáció összeszorította a torkát, kezelhetetlen szorongásérzetet váltott ki belőle, az egyik kezét pedig ösztönösen a szájához emelte, és rágcsálni kezdte a körmét. A fogai össze-összekoccantak, ahogy a szarulemez kicsúszott közülük. Körbepillantott, dülledt, sötét szemei megvizsgálták a mennyezetet, a falakat, amiken sehol nem látott gombot, majd a padlót. Mezítláb volt, és fázott is kissé, az egyik lábfejét felemelte, hogy megvakarja vele a bokáját.