Daughter Of Hades {𝔅𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱}

14. fejezet - Albus

Teljesen megőrültem.

A fejem kitisztult, és láttam magam előtt a lezajlott eseményeket. Megállapíthattam, hogy ekkora idiótát sem hordott még a hátán a föld.

Minden eddiginél jobban haragudtam magamra, és tudtam, jogosan.

Hogy juthatott ilyesmi egyáltalán az eszembe?!

Meghibbantam?!

Mindenesetre vacsora közben igyekeztem nem foglalkozni Lily kérdő pillantásaival, illetve magamra erőltettem, hogy még véletlenül se nézzek Auroráék asztala felé.

Csak a tányérom tartalmára koncentráltam, és próbáltam kitalálni, milyen varázslatot alkalmaznak rajta, hogy a kívánt kaja megjelenjen. Nem jutottam sokra.

- Mi baj van, Al? Úgy festesz, mintha szurcsókot láttál volna párosodni – bökte meg az oldalam Lily, mire felvont szemöldökkel fordultam felé.

- Szurcsókot?

- Csak mondtam valamit – forgatta meg a szemeit – Kibököd, mi bántja piciny lelkedet?

- Kéne? – könyököltem fel az asztalon.

- A húgod vagyok. Még szép, hogy kéne! – kérte ki magának, és abban a pillanatban rémesen hasonlított anyára.

- Jó, akkor csak azért se fogom – temetkeztem ismét bele a vacsorámba, majd mihelyst végeztem, felálltam, és elhagytam az étkezőpavilont, néhány, nálam jóval fiatalabb kölyökkel együtt. Illetve Phoibével.

Lily csak rosszallóan nézett utánunk, miután a gyereket a nyakamba kaptam.

- Albus, ne felejtsd el, hogy mit ígértél! – húzta meg a hajam Phoibé.

- Nem felejtem el, feltéve, ha nem téped ki az összes hajszálam – húztam ki a fekete tincsemet a kicsi kezéből - Miért felejteném el?

- Látom a jövőt. Nem mondhatom meg, miért, de tartsd be, amit megígértél nekem! – akaratoskodott, mire megböktem az oldalát. Ha nem tartom meg, ledől a vállamról a nevetéstől.

- Albus! – ragadta meg valaki a kezem.

- Hm? – fordultam meg, hogy láthassam, ki nem enged az utamra.

Egy hosszú, barna hajú lány állt előttem, és vagy fél fejjel volt alacsonyabb nálam. A kezei között az én kezemmel, és egy sárga pergamennel. Pont olyannal, mint amilyet én kaptam Thanatosztól.

- Abby vagyok, tudod – fogott bele – Te is mész Aurorával, igaz? – kérdezte reménykedve, melyre bólintottam. Különben nem jöttem volna el idáig – Hú, de jó. Nem találom Rorát, de van valami, amit muszáj elmondanom neki... nem láttad?

- Nem – vágtam rá szűkszavúan.

- A Tartaroszba... Aranyszarvasvért beléd Juventas! – morogta mérgesen.

- Ki az a Juventas? – ráncoltam a szemöldököm.

- Az unokahúgom lánya – adta meg a választ Phoibé – Más néven Hébé.

- Pontosan – pislogott nagyokat a kicsi felé Abby – A fiatalság istennője, Zeusz és Héra lánya. Fura egy nő, ha engem kérdezel...

- Melyik isten nem fura? – kérdeztem vissza szinte azonnal. Nem sok halhatatlannal találkoztam eddig, de a négy idióta alapján, akikkel eddig összehozott a sors, egyik se normális.

- Jó kérdés... – értett egyet velem a lány, és megindult (gondolom) a tábortűz felé. Mi pedig utána. A hermészes kölykök már régen itt hagytak minket.

- Miért akarod elküldeni azt a kislányt melegebb éghajlatra? – kérdezte kíváncsian Phoibé a mellettem baktató Abbytől.

- Találkoztam vele – fintorodott el – Miután rendbe tettük Rorát, Piper elballagott megkeresni Jászont, én pedig összetakarítottam azt a rengeteg hajat... akkor érkezett. Azt mondta, győzzem meg Poszeidón lányát, hogy vigyen magával...

- Akkor adta oda a cetlit – biccentettem a kezében tartott pergamen felé. Válaszul bólintott.

- Ahogy mondod. L. L. P. – sorolta fel a három betűt, én pedig éreztem, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj – De ez mit jelent?

- Lily...

❄❄❄

Aurora magabiztosan állt a sötétlilán lobogó tűz mellett.

Kezében a négy cetlivel, amiket vagy még a Roxfortban szerzett, vagy én adtam oda, illetve Abby.

Úgy festett, mintha pontosan tudná, mit akar mondani, és hogyan. De ahogy jobban megfigyeltem, rá kellett jönnöm, hogy erről szó sincs.

Szemei be voltak dagadva, és enyhén pirosan fénylettek. Szerintem a sminkje is lefolyt volna, ha nem a szépség istennő gyerekei pingálják ki. Keze alig észrevehetően remegett, ahogy a lábai is.

- Tehát... – köszörülte meg a torkát. Hangja egészen rekedt volt, de elszánt. A hülye is látta rajta, hogy sírt – Sokan azt se tudjátok, mi folyik itt pontosan. Nem kell aggódni, igyekszem mindent elmagyarázni. amit csak lehet.

Hangja betöltötte az egész környéket, és senki mást nem lehetett hallani, csak őt.

Még a folyamatosan pofázó és nyivákoló tízes bungaló is elhallgatott, és érdeklődve figyelte, mi is hangzik el pontosan.

Kivéve egy valakit. Ez gusztustalanul szőke, szinte világítóan zöld szemű lányt, aki csak úgy sugárzott. Na, nem jó értelemben. Gúnyos tekintettel nézte a kint álló vöröst, és lenézően ragadott meg mindenegyes mozdulatot, amit Aurora elkövetett.

Mikor észrevette, hogy figyelem, elmosolyodott, és rám kacsintott.

Ribanc.

- Akik nem ismernének, Aurora Aguilon vagyok, Poszeidón isten lánya, a hármas kabin lakója. Tavaly nyáron kaptam egy próféciát, ami igencsak érdekesen jutott el hozzám. De nem menjünk bele a részletekbe. A lényeg, hogy összepakoltam, és megszöktem a táborból, azt gondolva, hogy majd sikerül egyedül is megcsinálnom... nem sikerült. Ezalatt a tíz hónap alatt rájöttem, hogy egyedül nem sokra megy egy félisten, legyen bármennyire is erős. Tizenkettőből tizenegy fegyver meg van. Két barátom vesztette életét cserébe. Éppen ezért hoztam magammal Lily és Albus Pottert, hogy együtt sikerüljön teljesíteni a küldetést, és szétrúgjuk Erebosz seggét! – vigyorodott el, azonban hamar lekonyult kezdeti jókedve – Újabban az istenek rászoktak ezekre a cetlikre – emelte magasba a pergameneket – Egy hónappal ezelőtt Luciana Malfoy és Hugo Granger-Weasley miattuk vesztette életét. Azonban kaptam még kettőt. Viszont nem hiszem, hogy feltétlen halálhoz vezetnek a monogramjaink. Thantosz azt mondta nekem, hogy rajtunk múlik, meghalnunk-e, vagy nem. Nem tudom, ez mennyire igaz. Mindenesetre nem fogom hagyni, hogy bárkinek is baja essen, feleslegesen. Köszönöm a figyelmet.

Azzal fogta magát, és visszasétált a helyére.

Csend volt. Még nagyobb csend, mint előtte.

Én, személy szerint, elcsodálkoztam az előbb hallottakon. Persze mindezzel tisztában voltam, mégis, így kimondta teljesen máshogy hatott. Mintha Aurora bennünk látná az utolsó reménysugarát. Amit egyáltalán nem értettem.

Meg milyen határidő?

Miért mondja, hogy csak egy hónapja van hátra?

Megint nem értettem semmit.

- Milyen egy hónap? – ráncoltam a szemöldököm.

- Aurora tavaly fogadott az istenekkel, hogy egy éven belül összeszedi az összes fegyvert. Az életét ajánlotta érte – magyarázta egyre bizonytalanabbul Lily, válaszolva a kérdésemre. Gondolom, én is egyre bizalomgerjesztőbb fejet vághattam.

- Az életét?! Teljesen meghibbant?! – fogtam vissza a hangom, nehogy tőlem zengjen az egész hely.

- Teljesen – bólintott Lily.

- Hát ez marha jó – horkantam fel kínomban. Az életét? És még csak nem is mondta. Ha beleszámoljuk a hádészos esetet is, biztos, hogy elveszítem. Bazd meg magad, Aurora, amiért ilyen helyzetekbe kevered magad...