Daughter Of Hades {𝔅𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱}

32. fejezet - Albus

A konyhában ültünk az asztal körül, és vártunk. Vártunk arra, hogy Tempus kivonszolja a seggét, és közölje a jó híreket.

Aha, persze.

Ez volt az, ami piszok sokára történt meg.

Előtte még le kellett rendezni egy kicsikét ideges unokatestvért.

Az egész ott kezdődött, hogy amikor nyílt az ajtó, mi ugye Tempust vártuk, ehelyett azonban egy szatyrokkal felszerelt, vörös hajú egyén lépett be rajta.

A botrány csak ezután robbant ki, kezdve azzal, hogy Fred azt se nagyon hitte el, nem azért jöttünk, hogy visszaráncigáljuk Angliába.

Persze aztán Lily meggyőzte, és egy fokkal nyugodtabban ült le közénk. Bár Dane-t és Abbyt még mindig gyanúsan méregette. A srácot még meg is értem. Ő nekem sem szimpatikus.

- Szóval, azt akarjátok mondani, hogy George hiányol... milyen érdekes... nem gondoltam volna, hogy érdeklem még - méregette elgondolkodva az asztallapot. Fredben az a legérdekesebb, hogy a szemei egyáltalán nem hasonlítanak sem Angelináéra, sem pedig George-éra. Mélykék szivárványhártyája igazából senkijére sem üt. A családban inkább a világoskék a jellemző. Nem ez az egészen sötét árnyalat.

- Az apád, persze, hogy érdekli az életed - bizonygatta Lily, de nem tűnt úgy drága rokonunk, hogy túlzottan meg lenne győzve.

- Nem az apám...

- Egy veszekedés miatt nem állíthatod ezt - rázta a fejét Abby.

- Honnan veszed, hogy csak egy veszekedés áll a háttérben, kislány? - emelte fel a fejét, és fájdalmas mosollyal díjazott meg minket.

- Hát... én...

- És nem mondom el többször, ő nem az apám - dőlt hátra mérgesen, a mellkasa előtt összefont karokkal.

- Miért ne lenne az? - ráncolta a homlokát Lily - Régen nagyon szeretted. Mi történt veletek?

- Egész egyszerűen végighazudta az életem - rántott vállat - Az igazi apám huszonkét éve halott. Az anyámmal együtt.

- De... akkor te Fred Weasley fia vagy? - kerekedtek el a szemeim - De hát túl fiatal lett volna, meg különben is, akkor ki az anyád?

- Angelica Black. Annak a halálfalónak a neje ölte meg, amelyik végzett az apámmal. Anyám visszaszolgáltatta a kedvességét, és ő járt rosszabbul. Engem meg otthagytak George nyakán, aki baszott elmondani az igazságot - mesélte egyre több ideggel.

- Ezt is meglehet valahol érteni - pillantott rám félszemmel Lily - George bácsi így is rengeteget szenvedett. Nem akarta, hogy te is átéld. Meg akart védeni. Ezért igazán nem hibáztathatod.

- Szerinted erre nem gondoltam? - horkant fel szarkasztikusan - De nem volt hajlandó elmesélni semmit, mikor kérdeztem. Soha, egyszer sem. Akkor mentem el Harryhez, aki már mesélt egy-két dolgot. Nem sokkal utána leléptem Tempusszal. Ő legalább nem hazudott nekem.

Összenéztünk Lilyvel.

- Azt tudod, hogy legalább hatszáz éves? - ráncoltam a homlokom - Meg hogy egy időtitán gyereke?

- Persze, hogy tudom - legyintett, kissé ábrándozó jelleggel - Mondom, hogy ő nem hazudik nekem.

- Merlinre... manapság mindenki elmenekül a problémák elől? - forgatta Lily a szemét, mérgesen.

- Hagyd, Lils, ezen már nem tudsz segíteni - tette a húgom vállára a kezét Dane. Erre megajándékoztam az egyik legszebb nézésemmel.