Verseim

Amikor a világ semmivé foszlott (avagy mégis van egy apró művészi vénám)

Ott álltam egyedül
Egy sötét űr közepén.
Nem volt ott senki,
Ki nékem segítenén.

Széthasadt alattam,
Megnyílt a padló.
Nem tudtam mit tegyek,
Megoldás volt várandó.

Megszűntem létezni,
Mintha addig ne lettem volna.
Mindig reménykedtem,
Hogy mit hoz a holnap.

Volt, 'ki húzott a mélybe,
S volt, 'ki támogatott.
Sajnos rám mindig
A negatívum hatott.

S most íme hát,
Megszűntek gondjaim.
Végre befoltozódtak
Zsákomon a foltjaim.

Minden bú, s bánat
Elrepült, s itthagyott.
Mindez valóság lett,
Amikor a világ semmivé foszlott...

Ez MŰVÉSZET!