Verseim

Tiszai idill

Éppen fölötte álltam, a Tisza fölött,
S elképzeltem hol járt a víz Szeged előtt.
De akkor még a végtelen, hosszú hídon álltam,
És azt hittem, hogy a magasból már épp eleget láttam.

Sötét volt, és nem láttam a hídnak a végét,
Majd visszanéztem, de elvesztettem már az elejét.
Szemem világa elveszett dél, kelet, észak, nyugat felé.
Az egyetlen, mit felfogtam: a tiszai mély.

Mintha egy évezred telt volna el a hídi séta óta.
A parton álltam, s mintha a testvérem volna
A Tisza, mely habjai a cipőhegyem mossák.
Kicsapong a csepp. A folyó hullámai a partot mégsem fogják.

Hagyomány? Modernizáció? A Tiszát ez nem érdekli.
Ha szép az idő nyugszik, ha eső mossa nem szívleli,
S kiönti szíve bánatát, azt az évszázados haragott.
E folyó Magyarországból egy erős, büszke hont faragott!