~Ahj mama még 10 perc-nyüszögtem
~Leila te teljesen meg vagy hibbanva? 1 óra van, ideje felkelned!
~Jó, mindjárt megyek
Mama kisétált a szobából. Úristen. Már ennyi az idő? Készülődnöm kellene a délutánra. Nem sokára találkozok Bencével.
Kiszálltam az áhyból, lezuhanyoztam, hajat mostam, kisminkeltem magam és kivasaltam a hajam. Játszottam unokatesómmal és ott tartottunk, hogy már 6 óra.
~Mama! Elmehetek sétálni?
~Ma nem futsz?
~Ma nem, tegnap elég rosszul lettem futás közben. Majd érkezem. Nem tudom, hogy mikor jövök.
~Jól van, szia!
~Sziasztok!
Hogy senki se fogjon gyanút, Bencével a játszótérre beszéltük meg a találkozót. A titkos úton át mentem, hogy senki se lásson. Megbeszélt időre, 7 órára ott voltam a téren.
[...]
Vártam.
[...]
Felültem a csúszda tetejére.
[...]
Már fél 9... hol van ennyi ideig????
[...]
Elaludtam.
[...]
Éjfélkor a telefonom elkezdett rezegni. Úristen. Haza kell mennem.
Amilyen gyorsan tudtam, hazafutottam. Sirtam. Patakokban folytak le a könnyeim. Eddig senki sem alázott meg ennyire. Úristen ~Leila... tényleg ezt akarod?!-kérdeztem magamtól...
Éppen, hogy beestem a házba, már rohantam a szobámba és csak sírtam. Nem tudom meddig, de közben elaludtam...
