Pirates of the sea(l)

Game over

Tenger, amerre csak szem ellát. Úgy gondolom nincs is csodálatosabb, ennél a kék óriásnál. Amióta az eszemet tudom, mindig is a nyílt vízre vágytam. Hajózni a végtelenségig.

A korlátnál álltam, és a végeláthatatlan távolba meredtem, ahol víz és ég találkozik.

-Kapitány – állt meg mellettem Shirley, a hajóinas. – Elnézést kérek a kérdésért, de mikor fogunk körülbelül megérkezni?

-Még legalább 5 nap, míg kikötünk. De miért szeretnéd tudni?

-Csak, mert nem tudom, meddig fogom ezt bírni – csuklott el a hangja, majd áthajolva a korláton a vízbe okádott.

-Istenem – motyogtam. – Miért is akartál hajón dolgozni? – tettem fel a kérdést.

-Az anyám akarta – hajolt vissza.

-Az orvost felkerested már?

-Igen, de amit adott, az csak pár óráig hat.

-Szerintem menj, és pihenj le – intettem az egyik arra járó matróznak, aki visszakísérte Shirleyt a kabinjába. Sóhajtva fordultam vissza. Shirley még csak 17 éves, a legénység legfiatalabb tagja. Bár a magam 25 évével sem panaszkodhatok. 15 évesen jelentkeztem egy rakományszállító hajóra. Először csak kisebb munkákat kaptam, de nagyon lelkes voltam, és 20 évesen kapitánnyá neveztek ki, ráadásul saját hajóm is lett. Ékszereket, selymet, vásznakat és egyéb ilyen dolgokat szállítok kontinensről kontinensre. Nem gyakran látogatok haza, de nem érzek honvágyat. Nekem a tenger az otthonom.

-Kapitány!

-Igen? – fordultam hátra kissé idegesen.

-Egy közeledő hajót észleltünk! – jelentette a közlegény.

-Ellenséges?

-Hát, nagyon úgy tűnik, mint egy kalózhajó...

Ökölbe szorítottam a kezem.

-Ha lehet, próbáljuk meg elkerülni – adtam ki az utasítást.

Az utóbbi időben egyre több kalózbanda tűnt fel a tengereken. Ha lehet próbáltam őket elkerülni, mert egy ilyen kereskedőhajó elbukna egy küzdelem során.

-A francba! – sziszegtem. A szél egyáltalán nem volt kedvező, a másik hajó meg egyre közeledett.

-Mindenki fegyverbe! Ha netán támadásra kerül sor, próbáljuk meg visszaverni őket! – szaladtam végig a hajó fedélzetén, ahol már a legénység összes tagja gyülekezett. Magamhoz vettem egy pisztolyt és a kardomat, majd a kormányos mellé szaladtam. Lehunytam a szemem. Itt már csak az istenek segíthetnek. A kalózhajó mellénk ért, és elszabadult a pokol.

Először kisebb robbanószereket dobtak át, majd megrohamoztak bennünket. Nem voltak sokan, de többen, mint mi, és a harcstílusuk is sokkal vadabb és halálosabb. Az ötödik ellenfelemmel végeztem, amikor a szemem sarkából megpillantottam Shirleyt. Egyszerre hárman vették körül. Amilyen gyorsan csak tudtam, átvágtam a csatározók között. Egy gyors rúgással egyszerre kettőjüket is leterítettem, a harmadikat meg Shirley szúrta le.

-Köszönöm kapitány – nézett rám hálásan.

-Akkor köszönd meg, ha ezt túléltük – likvidáltam egy rám támadó kalózt.

Kezdtem pánikolni. Alig láttam bárkit is a mieink közül. Már kettesével kaszaboltam az ellenfeleket, amikor megbotlottam, és egy kard keresztülvágott a hátamon.

-Kapitány! – hallottam Shirley hangját, aki elém ugrott, míg a földön feküdtem. Majd minden olyan lassítva történt. Egy kard fúródott át a testén. A belőle kifolyó vér ráfröccsent az arcomra. Mosolyogva rám nézett, majd összeesett.

-Shirley! – kaptam el a zuhanó testet.

-Kapitány én... - kezdte erőtlenül, de nem bírta folytatni, mert nagy mennyiségben vér távozott a száján keresztül.

-Ne beszélj – suttogtam.

-Tudtam, hogy nem kellett volna tengerésznek lennem – mondta elfúló hangon. A légzése szép lassan elhalt.

-Miért hallgattál anyádra? – tettem fel a kérdést suttogva, de választ már nem kaphattam rá.

Ekkor vettem észre, hogy körbevettek. Ezek szerint mindenkit elintézek a hajón. Hát ennyi volt.

-Nézzétek srácok, maradt még egy féreg – röhögött fel az egyik kalóz.

-Szerintem öljük meg – vette elő a pisztolyát egy másik.

-Várjatok – lépett elő egy értelmesebbnek tűnő személy.

Leguggolt hozzám, és alaposan szemügyre vett.

-Hogy hívnak?

-Edward Davis.

-Hm... Érdekes – húzódott gúnyos mosolyra a szája – Véletlenül nem te vagy ennek a hajónak a kapitánya?

-De.

-Srácok kötözzétek meg. Majd a főnök eldönti, mit kezd vele – állt fel.

Durván felráncigáltak a földről, majd megkötözték a kezeimet. A hátamba éles fájdalom nyilallt, de ez érdekelt most a legkevésbé. Átmentünk a másik hajóra, majd egy durva mozdulattal a földre hajítottak egy pár fekete csizma elé. Felnéztem. Zöld szemek, vörös haj, kalózhoz képest rendezett öltözék, és az elmaradhatatlan kalap, ami jelezte, hogy ő ennek a hajónak a kapitánya.

Ahogy rám nézett, csak úgy áradt belőle a gúny.

-Nocsak, szereztetek egy hadifoglyot?

-Ő a hajó kapitánya, és gondoltam lehet vele valamit kezdeni – hallottam meg az ,,értelmesebbnek tűnő" kalóz hangját.

-Hm... Még ha csinos lány lenne – tett úgy, mintha eltöprengene. – Dobjátok a vízbe – adta ki az utasítást szinte azonnal.

A legénység megragadott, és hiába kapálóztam, túl gyenge voltam hozzájuk képest.

-Várj! – kiáltottam, amikor már a korláthoz ráncigáltak.

A kapitány, kérdőn nézett rám.

-Megcsinálok mindent, amit csak akartok! Csak ne öljetek meg!

A hangom remegett.

-Szóval azt mondod mindent? – lépdelt felém.

Aprót bólintottam.

Ekkor megfogta a fejem, és a földre hajított. A fájdalomtól felnyögtem.

-Vigyétek a kabinomba – nézett az embereire, akik megragadtak, és levonszoltak.

Kinyitottak egy ajtót, bedobtak rajta, majd erősen bevágták utánam. Amennyire tudtam felemeltem a fejem, és körbenéztem a szobában. Nem túl nagy de rendezett. Az ajtóval szemben egy ágy, a kabin hátuljában középen pedig egy íróasztal, mögötte ablak. Tekintetem automatikusan a tengerre révedt.

Megpróbáltam felülni, de lehetetlennek bizonyult. A hátamon lévő vágás is egyre jobban fájt. Fogalmam sem volt, mi vár még rám, de nem voltam biztos benne, hogy épp bőrrel megúszom.