A szuperkatona/Átíras alatt/

4

Mindenki szeretetre vágyik (...). Mit tehetünk? Még az oktalan állat is szereti, ha megsimogatják.

Nyikolaj Vasziljevics Gogol

*Nastya Petrova*

Ő volt az én leggyengébb pontom,hiszen akkor jött,amikor még a szuroknál is sötétebb trutyiban mászkáltam,nyakig benne voltam ,de ő megszabadított.Egyetlen nézésével kirántott engem az agymosott katona szerepéből és elérte ,hogy annyi év után érezzek végre valamit az ürességen kívül is.Ő volt az én drogom,amiről nem is tudtam,hogy kell,amíg nem szippantottam belőle egyet aztán teljesen a függőjévé váltam a csodálatos embernek,akit rejtegetett a felszíni szörny alatt-már akkor teljesen elvesztem,amikor megfogadtam,hogy nem fognak belőle olyan lelketlen bábút csinálni mint ahogy velem tették.

A következő hatalmas sokk, amit kaptam az akkor volt,amikor tudatosult bennem,hogy teljesen beengedtem őt a páncélom alá.A felismerés pedig lassan szakadt a nyakamba-végiggondolva ha jobban figyeltem volna a részletekre már az elejétől feltűnhetett volna,hogy hozzá máshogy viszonyulok,de mindez akkor semmiségnek,normálisnak tűnt.A gondok akkor kezdődtek,amikor azon kaptam magam,hogy akárhányszor rá gondoltam már jobb kedvem lett és néha még mosolyogni is képes voltam,miatta,ami előtte igazán lehetetlennek tűnt.

Társas kapcsolatok kialakításában nem voltam jó,a Hydra nem tanított meg a kommunikáció alapjainál többre,nem szocializálódtam a velem egykorúakkal,nem játszottam és bolondoztam.Persze felszínesen el tudtam beszélgetni mindenkivel,de hogy teljesen megnyíljak valakinek és beszéljek az érzéseimről idegen volt tőlem,de ő megtanított engem,hogy hogyan viselkedjem,vagyis pontosítva hogyan is kéne viselkednem embertársaimmal,mit lehet és mit nem.Szégyelltem bevallani neki,de a verbális társalgás kapcsán,az illemről annyit tudtam,mint azon az estén,amikor elraboltak,azaz elég keveset.Azonban jött ő és ezen hiányosságaimat szép lassan kipótolta az ő tudásával és tapasztalataival.Amikor mellette voltam úgy éreztem végre élek és nem csak egy marionett bábú vagyok és ez a csontomig hatolt,akkor kezdtem el szövögetni a tökéletes tervet a megszökésünkről.

Szörnyű volt még csak elképzelni is a következményeit a tetteinknek,a nap minden egyes pillanatában folyamatosan pörgött az agyam és rosszabbnál rosszabb végkimenetelek jelentek meg a szemem előtt,ahogy rá fognak jönni a kettőnk közt létrejött bizalmas kapcsolatra. Teljesen paranoiás lettem és még Jamest is meggyanúsítottam, hogy el fog árulni minket csakhogy mentse a saját bőrét az agymosás alól,de szerencsére sikerült teljesen lenyugtatnia és biztosítania róla,hogy ilyen soha nem fog megtörténni.És az a legrosszabb az egészben,hogy hittem neki,minden egyes szavát vakon elhittem,még csak kétely sem merült fel bennem,aminek kellett volna,hiszen arra lettem kiképezve,hogy magamon kívül senkire ne számítsak.Minden olyan tökéletes volt,lopott pillantásokat váltottunk egymással-akár a szerelmes kamaszok-és azonnal elkaptuk egymásról a fejünket,amikor találkozott a tekintetünk nehogy rajtakapjanak minket.

És végül annyi év után meg tudtunk bízni egymásban,a másik lelki támasza voltunk a legmélyebb pontján és az érzelmi szemetese is ha épp az kellett,nem számított semmi csak az,hogy végre volt ott mellettem valaki ,akire támaszkodhattam. Végre megnyugodhatott egy cseppet a lelkem,hogy van valakim,néha igazán reménytelennek és elveszettnek tűnt mindkettőnk számára a helyzet,de még úgy is húzott minket egymáshoz valami,amikor nem emlékeztünk egyáltalán semmire a nevünkön kívül.És szép lassan-még magam sem értem igazán,hogy hogyan-a bajtársiasság átalakult valami teljesen mássá,valami sokkal erősebbé,de mi egészen addig nem akartunk tudomást venni a közöttünk kialakult kapocsról,amíg már sajnos-vagy nem sajnos-nem tudtuk többé homokba dugni a fejünket az érzelmeink kapcsán.