A szuperkatona/Átíras alatt/

2/1

A tökéletesen kiképzett katona sokat ér ha harcol,de ha a nem tudod rá venni,hogy gyilkoljon értéktelen. Ezt a kiképző szervem is tudja,aki nem éri meg,attól megszabadulnak és sajnos elgondolkoztak az én menesztésemen is,a sok lehúzott év és megpróbáltatás után a hitem megingott abban a bizonyos felsőbb célban.Akkoriban nagyon sok minden történt amivel nem értette egyet és persze,hogy kiálltam az igazam mellett még úgy is,hogy tudtam ha ezt megteszem eltehetnek láb alól. Kitörölt aggyal is éreztem,hogy valami nem stimmel azzal a tündérmesével,amivel hitegettek egészen addig,amit ledugnak a torkunkon,harcolj,kínozz,ölj és mindezt azért,mert a te feladatod a Hydra kezére dolgozni és mindezzel egy jobb hellyé teszed a világot.

De hogyan lesz jobb a világ ha gyerekeket gyilkolok?-merült fel bennem minden egyes küldetés és ébren töltött éjszaka alkalmával a kérdés.

Az egészet ott rontottam el,hogy kinyitottam a szám,amikor a feletteseim fülébe jutott a kételkedésem megelégelték.Szerintük túlságosan is szabadon fogtak,ezen baklövésem miatt fekszem most egy koszos,hideg cellában a saját véremmel körülvéve.Hangosan nyögök egyet, igaz nem szándékosan teszem,de megszokásból egyből az ajkamba harapok,nem lenne szabad kimutatnom,hogy akármim is fáj,azonban most hatalmas kínhullámok söpörnek végig rajtam.Óvatosan a hátamra fordulok és felemelve a kevésbe sérült jobb kezem óvatosan végigtapogatom a törzsem. Megállapításom szerint több bordám is eltörött,a hasfalam iszonyatosan kemény, neki sem tetszettek a rúgások az acélbetétes bakanccsal,ahogyan a mellkasomnak sem.Felhúzom a pólómat amennyire tudom és óvatosan felemelem a fejem,semennyi szabad hely nincs ahol látszana a bőröm eredeti színe,mindenhol kék,lila vagy szinte már fekete zúzódások díszelegnek a folyamatos kínzásoknak köszönhetően.

Szépen lassan megpróbálom visszaereszteni a fejemet a betonra sajnos nem elég sikeresen,a nyakam is annyira sajog,hogy alig tudja megtartani a nehéz terhet,húsom hangosan ütődik a talajnak,amit még a falak egy ideig visszavernek. Szemeimet csípik a sós könnycseppek, megpróbálom kipislogni őket,de a szemöldököm annyira be van dagadva,hogy most még a szemhéjamat egy kissé megmozdítani is gyötrelem. Tehetetlen dühömben felüvöltök és ezzel együtt kitör belőlem a zokogás is,annyira gyűlölök itt mindent és mindenkit,hogy az már elviselhetetlen az így is meggyötört lelkemnek.Az apám szavai sejlenek fel bennem,amint elhatározom,hogy kéz,vége,feladom-"Senkiben ne bízz és légy erős!"-ezekből a szavakból és az ő szeretetéből merítek új erőt magamnak a további harchoz,most nem lehetek puhány,nem törhetek meg ha egyszer már ennyit kibírtam,ezt kezdem el mondogatni magamnak.

Egy rántásra ébredek,mire kinyitom a szemeimet már a folyosón vonszol végig az engem közrezáró két katona,még ahhoz is túl gyenge vagyok,hogy a fejemet felemeljem,nemhogy még a tegnapi sérüléseim után küzdjek is. Eluralkodik rajtam a pánik,az agyam a testemhez képest fénysebességgel működik,több száz végkimenetele születik meg a fejemben,hogy hogyan fognak megölni engem a ringben.Gondolataimnak technikailag nincs értelme hiszen több évtizedes munka és tudás vesznek kárba,de a Hydra tervei kifürkészhetetlenek.Lemondóan leeresztem a fejem,ha meg kell halnom ahhoz, hogy végre elégedettek legyenek velem akkor az lesz. Meglepetésemre nem arra kanyarodunk amerre a küzdőtér van,már épp kifújnám a nagyadag elhasznált levegőt amit eddig félelmemben visszatartottam, de amint rájövök hova tartunk teljesen megmerevedem és a fenyegetés elhárítása érdekében a testem újult erőre kap. Azonnal kirántom a kezeimet a két katona markából,amíg fel nem eszmélnek van időm elmenekülni suhan át a tudatomon.Gyorsan megfordulok és már futva indulnék el,de arra nem számítottam,hogy a hátam mögött is vannak,több mint egy szakasznak megfelelő katona mosolyog rám fegyverrel a kezükben az élükön a tanoncommal.Fájdalmas grimaszra húzom a szám és leesik,hogy innen nekem nincs menekvés,mit is gondoltam,hogy majd csak két embert küldenek értem,vagy,hogy hagynak majd megszökni?-korholom le magam a gyermekes ábrándjaim miatt.Valaki hátulról erőteljesen megrúgja a lábam,térdre rogyok és egy halk nyögés kíséretében hagyom hátracsavarni a kezem,amin szinte azonnal kattanik a bilincs.Mire újból feleszmélek már talpon is vagyok újra a nem kívánt cél felé tartva.A belém táplált program folyamatosan felszínre tör és egyre csak gúsba köti a gondolataimat,átveszi az agyam felett az irányítást és hamis ábrándokba ringatva nyugtat,hogy minden rendben lesz,semmi értelme menekülni.Én pedig fáradhatatlanul űzöm el az egyre sűrűbb fekete ködöt az agyamról,ki kell jutnom innen,kántálom magamban.