Ha szeretnélek... (boyslove novella az elfogadásról)

Ha szeretnélek...

A láng napsugár a nyugati határhoz ért. A napnak vége szakadt. Az élet a sötétbe hullott, a halál mélykék lepedőjébe, ami fölött a boldogság madarai köröztek. De csak éppen a szárnyukkal érintették meg a víz felszínét, csak éppen megsimították a vízben fuldokló szívét, hogy reménnyel kecsegtessenek. Elhitették egy töredék másodpercre vele, hogy fel tudják emelni súlyát, ha a kezét feléjük nyújtja. S mikor a haldokló a kezét kiemelte a vízből, abban a szent minutumban süllyedni is kezdett. A kék madarak nem tartották meg, a kék remény, az ég széle búcsút intett neki.

A tenger fölé ágaskodó szikla legtetején két ember állt. Nem mondhatom azt, hogy fiúk, vagy lányok. Azt sem mondhatom, hogy egy nő és egy férfi. Talán csak a látszat volt az, ami meghatározta nemüket. A lelkükben sokkal régebben, talán születésük pillanatában elbúcsúztak attól, hogy nők vagy férfiak lehessenek. Vagy talán akkor, amikor megismerték egymást, és kezet nyújtottak a másiknak.

Az egyik szoknyát viselt, a másik nadrágot. Aztán ledobálták magukról a testüket fedő öltözetet, és így már látszódott, hogy mindketten férfiak voltak.

Szemükben könnyek csillogtak, az elfogadás, és a meg nem értettség könnyei. Hosszú út állt mögöttük, mielőtt elértek idáig, a szikláig. Ott volt az egész város, amin át kellett vágniuk. A vádaskodó arcok, a megbámuló szemek, a nyált köpködő ajkak. A felmutatott középső ujjak képe, a feléjük porba rúgó lábak, az eltorzult üvöltések. Persze ez mind csak képletes volt, hiszen ilyen mértékben nem szokott megmutatkozni a gyűlölet. Vagy talán mégis. Talán nem is a gyűlölet, hanem a tömeg összefogása. A meg nem gondolt gondolatok, az az erő, ami ráveszi az embert arra, hogy olyat tegyen, ami erkölcsével teljes mértékben ellenkezik.

Már egyikőjük sem emlékezett arra, hogy mikor és hol ismerkedtek össze. Arra sem emlékeztek, hogy mi vitte rá őket, hogy egymás mellett kiálljanak. Talán a sebzettség? Pedig hiszik, vagy sem, nem a sebzettség vitte rá őket. Igazából egyikőjüket sem bántották addig, amíg egymás támaszaivá nem váltak.

Az a kép viszont igenis a szemük előtt lebegett, mikor kezet fogtak. Azok a pillantások, amiket egymásra vetettek, örökre az emlékezetükbe vésődött. Minden homályos volt, a környezet, ahol éppen álltak, a társaság, amiben voltak, a napszak meghatározása, vagy maga a benyomás, amit egymásra tettek, minden. Az egész emléket érzéketlenség szőtte át. Egyedül a tekintet árnyalata maradt meg, a mélykék, a belsejében, a pupilla körüli aranybarnaság, és a felismerés, hogy szemük színe alapján olyan, mintha tükörképüket látnák maguknak. Onnantól kezdve megbíztak egymásban. Rátaláltak önmagukra egy másik emberfia személyében.

Aztán ott volt az első ölelés képe. Lecsókolták egymás szájáról a rúzst. Emlékeztek, hogy egyikőjük furcsának találta, hogy a másik vörösre festi az ajkait. Olyan volt, mint egy fiú, nadrágot hordott, gördeszkázott, rockot hallgatott, obszcénul beszélt, de egy valamiben kilógott a sorból: rúzzsal festett apró köröket ajkaira. Már az sem maradt meg bennük, hogy miért csókolták meg a másikat. Lehet, hogy meg akarták tanítani a másikat csókolózni. Lehet, hogy csak érdekesnek találták, hogy milyen lenne egy másik férfiúval smárolni, vagy csak éppen meg akarták kóstolni a rúzst, hogy megfejtsék, vajon az íze mihez is hasonlít. Erre persze már nem kaptak esélyt, mivel olyan hevesek voltak, hogy amint eltávolodtak egymás ajkától, a rúzshasználó véletlenül, mikor hozzásimult barátja karjához, a másik ingébe törölte szájszéleit. Aztán az ölelkezések és a csókok tovább folytatták táncukat, hogy végül már csak arra lettek figyelmesek, hogy a rajtuk lévő ruhák elektromossággal feltöltődtek, és aprócska csillagok, miniatűr villámcsapások idéződtek elő felsőruházatuk között.

A csókolózás után egymásnak nevet adtak.

– Ezentúl nekem Róza leszel a vörös rúzs miatt.