Rockabye - Hetalia YAOI fanfictions (UsUk,Spamano,Norice,Gerpru,)

× NorIce ×

/ - Nyers Szöveg - /

Világ életembe, szívből gyűlöltem a születésnapomat. Úgy kezeltem eme napot, mint valamiféle gyásznapot. Akármennyire is törekedtem rá, nem találtam egyetlen okot se, amiért ünneplésre szorulna; egy szörnyű területen éltem, teljesen egyedül a fagyos pokolba. Kitaszítottként. Nem csoda hát ha meg is tiltottam mindenkinek, hogy megtartsák a születésnapom hagyományos szentélyét. Még Norvégiától is megköveteltem ezt. Sőt, főként tőle. Külön felhívtam rá a figyelmét, minden egyes alkalommal: nem akarok szülinapot! Tudtam, mennyire törődik velem... tudtam, hogy fontos vagyok neki, sokkal inkább mint a többieknek, ezért is volt erre szükség. Ám ha őszinte akarok lenni, nem csupán ez a tény vezetett folyton erre a cselekvésre.

Norvégia mindig is külön helyet birtokolt a szívembe, hiszen ő volt az első, aki törődni kezdett velem. Az első, aki nem sétált el mellettem szótlanul, mintha egy hasztalan szemét lennék. Emlékeztem még az akkori énjére; szemei erőt, határozottságot sugároztak - ez mintsem változott azóta - azonban lappangott benne valami gorombaság, ami miatt meghűlt a vér az ereimbe ha ránéztem. Tekintetébe vérszomj keringett, ruháját vércseppek pettyezték, amikor elém lépett. Azt hittem, bántani fog. Azt hittem, örökre végem, ám nem így lett. Az a Norvégia, akinek jeges tekintetétől úrrá lett rajtam a félelem, lassan leereszkedett hozzám annyira, hogy szemmagasságba kerüljön velem. Egy darabig csak némán nézett a szemeimbe, várta, mit reagálok rá; elfutok e vagy sem. Mikor rájött, nem fogok fejvesztve rohanni, halk, lágy hangon azt kérdezte; 'nem fázol?'. Az én szemeim pedig azonnal elkerekedtek az őszinte csodálattól és meglepettségtől, hiszen a férfi zord külseje ellenére, valóságos bársonyossággal szólított meg. Szinte éreztem, ahogyan hangja gyengéden végig simít arcomon, ezzel egy kis meleget adva átfagyott arcomnak. A másik dolog pedig, ami azonnal feltűnt, hogy milyen hasonlóan beszélünk. Csak később tudtam meg, hogy ez azért van így, mert rokonok vagyunk. Akkoriban, ennél jobbat el sem tudtam volna képzelni. Hírt szereztem arról, hogy tartozok valahová és nem vagyok teljesen egymagam. Ám hamarosan megváltoztak a dolgok.

A kapcsolatunk szorosan összefonódott, ahogyan teltek az idők. Összebarátkoztunk vagyis... ahw, kit akarok hülyíteni? Ez baromság,ugyanis csak én láttam ezt annak. Norvégia csupán a hasznos szövetségeseként tekintett rám, nem jelentettem ennél egy fikarcnyit sem többet a számára. Dániával, na vele bezzeg rohadt jóba voltak. Valahányszor Norvégiánál töltöttem egy-két napot, mindig ott találtam Dániát is, aki nem kis zavaró tényezőt jelentett számomra.

Mindenesetre, valahogy, ahogyan az évszázadok egyre csak pörögtek, sikerült valami olyan érzést megtapasztalnom, amit az elején nagyon nehezen tudtam magamba megfogalmazni, körülírni. A megdefiniálása pedig még tovább tartott, azonban végeredményben rájöttem, hogy sokkal de sokkal többet jelent számomra, mint egyszerű báty. Ettől pedig valósággal felállt a szőr a hátamon. Tudtam, hogy ő mit lát bennem, ahogyan most is; a testvérének tekintett. Az öccsének, az ő drága öccsének akit mindenáron meg akar védeni. A mostani Norvégia már nem óckodott attól, hogy néha napján, mikor olyan kedve volt, szavakba is öntse ezeket az érzéseit. Való igaz, nagyon ritkán tette ezt meg, legtöbbször csak a rám aggatott becenevek tanúskodtak erről, ám mégis akadtak pillantok, mikor Norvégia érzelgősebbre vette a figurát. Szerettem ezt az oldalát. Szerettem és szeretem őt, úgy ahogyan van,azonban ez hatalmas bűntudatott helyezett a vállamra. Elvégre, rokonok vagyunk, nem szabadna így érzenem - mondogattam mindig magamnak - még csak gondolnom se szabadna ilyesmire. Ám nem tudtam kitörölni a lelkemből azt, amit az idők folyamán kiváltott belőlem. Épp úgy nem tudtam semmissé tenni, mint ahogyan a köztünk húzódó vérköteléket sem törölhettem le csak úgy, egyszerűen a palettáról.