N a, milyen? – kérdezte anyám. Kiléptem az autóból a letaglózó augusztusi hőségbe, valahol Georgiában. – Csodás! – motyogtam, és a fejem tetejére toltam a napszemüveget. A páratartalomnak hála a hajam szénakazallá vált, és úgy tűnt, mintha be akarná kebelezni a napszemüvegemet, akár egy dzsungelbéli húsevő növény. – Mindig kíváncsi voltam rá, milyen érzés lehet valakinek a szájában élni. Előttem a Hekaté Hall épülete tornyosult, ami az izzadó kezemben szorongatott brosúra szerint az „ifjú prodigiumok nevelőotthona” volt. Prodigium. Hangzatos latin szó a szörnyetegekre, mert a Hekatéban mindenki az volt. Én sem véletlenül kötöttem ki itt. A tájékoztató füzetet négyszer olvastam el a Vermontból Georgia- ba tartó repülőúton, kétszer a Georgia mellett fekvő Graymalkinszigetre tartó kompon (a Hekaté 1854-ben épült a szigeten), és egy szer, amikor bérelt autónk az iskola parkolójába vezető kavicsos úton végigpöfögött velünk. Már kívülről kellett volna fújnom, én mégis megszállottan olvastam, és úgy szorongattam, mint egy kisgyerek a rongyiját.
„A Hekaté Hallt olyan alakváltó, boszorkány és tündér gyermekek védelmére és oktatására hozták létre, akiknek gondot okoz képességeik elrejtése, és ennélfogva az egész prodigium-társadalomra nézve veszélyt jelentenek.” – Nem fér a fejembe, miért veszélyeztettem a boszorkány-nemzetséget azzal, hogy segítettem egy lánynak udvarlót találni – hunyorogtam anyámra, miközben kivettük a cuccaimat a csomagtartóból. Azóta foglalkoztatott ez a kérdés, hogy először elolvastam a brosúrát, de nem volt alkalmam előállni vele. Anyám a repülőúton végig alvást színlelt. Gondolom azért, hogy ne kelljen elviselnie a duzzogó ábrázatomat. – Tudod, hogy nem csak erről az esetről van szó, Soph. Ott van a törött karú delaware-i srác meg az az arizonai tanár is, akinek kitörölted az emlékezetét egy dolgozat miatt... – De fokozatosan visszatért a memóriája. Egy része legalábbis biztosan. Anya felsóhajtott, és kivette a csomagtartóból az üdvhadseregnél vásárolt ütött-kopott koffert. – Elégszer figyelmeztettünk apáddal, milyen következményei lehetnek, ha visszaélsz a képességeiddel. Hidd el, nekem sem tetszik jobban a dolog, mint neked, de itt legalább olyan fiatalokkal lehetsz együtt... mint amilyen te is vagy. – Ugyanolyan nyomorékokkal – vettem fel a válltáskámat. Anyám a homlokára tolta a napszemüvegét, és rám meredt. Fáradtnak tűnt, szája körül elmélyültek a ráncok. Ráncok, amiket eddig észre sem vettem. Anyám negyven felé járt, de tíz évet nyugodtan letagadhatott a korából. – Nem vagy nyomorék, Sophie – helyeztük közös erővel a hajóbőröndöt magunk közé. – Csak elkövettél néhány baklövést. Helyben vagyunk. Boszorkánynak lenni rosszabb, mint vártam. Nem repkedhetek például seprűnyélen – amikor már képes lettem volna rá, megkérdeztem róla anyámat, de határozottan nemet mondott, így buszozhattam a többiekkel. Nem volt ráolvasásokkal teli könyvem, se beszélő macskám (igaz, allergiás vagyok a macskaszőrre), és közelébe sem kerülhettem gőteszemnek meg hasonló nyalánkságoknak. De varázsolni tudtam. Tizenkét éves korom óta tudok. Az átizzadt brosúra szerint a prodigiumok ekkortájt jutnak képességeik birtokába. Azt hiszem, van ennek némi köze a pubertáshoz. – Arról nem is beszélve, hogy ez egy jó iskola – mondta anyám, amikor elindultunk az épület felé. Lehet, hogy jó volt, de nem iskolának nézett ki. Mintha egy horrorfilm és egy Disney kísértetház keresztezéséből született volna. Kezdjük azzal, hogy majdnem kétszáz éves volt. Kétemeletes, a legfelső szint úgy ült a többin, mint egy esküvői torta teteje. Az egykor fehér épület mára piszkosszürkévé vált. Az odavezető kagylóskavicsos kocsiút színéhez hasonlított, és úgy tűnt, mintha nem is ház, hanem a sziget egyik sziklája lenne. – Hú – szólt anyám, miközben letette a koffert, és a ház oldalához lépett. – Ezt nézd! – Utánamentem, hogy szemügyre vegyem, amit mutatni akart. A tájékoztató füzet szerint a Hekaté „eredeti épületét kibővítették”. Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy lebontották a hátsó falat, és hozzátoldottak egy másik épületet. A szürkés fal húsz méter után véget ért, és rózsaszínű vakolat váltotta fel egeszen a fákig. Ha már valamit minden bizonnyal varázslattal oldottak meg – se illesztés, se malternyomok – az ember kicsit elegánsabb kivitelezésre számított volna. A végeredmény azonban úgy festett, mintha egy őrült két házat egymáshoz ragasztott volna. Egy őrült, akinek ráadásul még az ízlése is pocsék. A udvari tölgyfákról spanyolmoha lógott alá, és árnyékot vetett az épületre. Olybá tűnt, mintha mindent elleptek volna a növények. A bejárati ajtót két poros, zöld pókra emlékeztető páfrány őrizte, a falat pedig valamilyen bíborvirágú futónövény borította be. Attól lehetett tartani, hogy a mögötte terpeszkedő erdő magába szippantja az épületet. Húzgálni kezdtem vadonatúj, kék kockás Hekaté-egyenszoknyám alját (Nevezzük inkább skót szoknyának? Bizarr szoknya/skót szoknya hibridnek? Skotnyának?), és azon tűnődtem, hogy egy ízig-vérig déli középiskola vajon miért használ gyapjú egyenruhát. Az épületre nézve aztán megborzongtam. Nincs az az ember, aki ezt a helyet elnézve ne gondolná azonnal, hogy szörnyszülöttek táborába csöppent. – Milyen kellemes! – mondta anyám a maga sajátságos „fel a fejjel és nézzük a dolgok jó oldalát!” – hangján. Én nem tudtam ilyen derűlátó lenni. – Börtönnek az. Anyám a fejét rázta. – Befejezhetnéd végre a dacos tinédzser alakitasat, Soph! Ez nem börtön. Én azonban így éreztem. – Számodra ez a legmegfelelőbb hely – mondta anyám, amíg felemeltük a bőröndöt. –Ha te mondod... Amióta a Hekaté szóba került, a „csakis a te érdekedben” kifejezés lett a mantra. Két nappal a bál után kaptam egy e-mailt apámtól, amelyben az állt, hogy minden esélyemet eljátszottam, és a Tanács arra ítélt, hogy a tizennyolcadik születésnapomig a Hekaté lakója legyek. A Tanács öreg fószerek gyülekezete volt, akik a prodigium tagjai számára alkották a törvényeket. Most szóljatok hozzá, egy tanács, ami Tanácsnak hívja magát! Hát nem eredeti? A lényeg azonban az, hogy apa is nekik dolgozott, így ő közölhette velem a rossz hírt. „Ez remélhetőleg majd megtanít arra -írta emailjében –, hogy sokkal diszkrétebben vesd be a képes-ségeidet!" Apámmal való kapcsolatom alkalmi telefonbeszélgetésekre és emailekre korlátozódott. Anyámmal még a születésem előtt elváltak útjaik. Kiderült, hogy anyámnak egy évig elfelejtette megemlíteni, hogy boszorkánymester (így hívják a hímnemű boszorkányokat). Anyám nem fogadta túl jól a hírt. Elkönyvelte futóbolondnak, és visszamenekült a családjához. Persze amikor rájött, hogy várandós velem, a babakönyvek mellé azért megvásárolta a Boszorkányság Enciklopédiáját is. Mire megszülettem, már kész szakértője lett az éjszaka lényeinek. Tizenkét éves koromig, képességeim birtokba vételéig kellett várnom, hogy vonakodva bár, de megnyissa apám és köztem a kommunikációs csatornákat. Ő maga továbbra is nagyon fagyos maradt vele. Az elmúlt egy hónapban, amióta apám bejelentette, hogy a Hekatéba kerülök, tényleg megpróbáltam elfogadni a dolgot. Azzal biztattam magam, hogy végre hozzám hasonló emberek között lehetek, és nem kell egyfolytában rejtegetnem az igazi lényemet. Nem beszélve arról, hogy biztosan megtanulhatok egy-két ütős bűbájt. Elvégre profik közt leszek. Amikor anyámmal felszálltunk a kompra, ami az elzárt szigetre vitt, mégis kavarogni kezdett a gyomrom. Persze nem a tengeribetegség miatt. A tájékoztató füzet szerint a Hekaté a Graymalkin-szigetre a hely elzártsága miatt került, így ugyanis könnyebb volt titokban tartani a létezését. A környékbeliek azt hitték, egy szuper exkluzív bentlakásos iskoláról van szó. Mire a komp elérte az erdős földdarabot, mely a következő két évben az otthonom lesz, újra átgondoltam a dolgokat. A diákok nagy része a gyepen őgyelgett, csak néhányan néztek ki közülük újoncnak. Szinte mindenki csomagtartókat ürített, koffereket emelgetett. Néhánynak hasonló, kiszuperált bőröndje volt, mint nekem, de akadt a felhozatalban néhány Louis Vuitton-táska is. Az egyik sötét hajú és enyhén görbe orrú lány korombélinek tűnt. A többiek fiatalabbak lehettek nála. A legtöbbről nem tudtam volna megmondani, miféle szerzet: alakváltó, boszorkánymester vagy boszorkány-e. Mivel külsőre hétköznapi embernek látszottak, első ránézésre nem lehetett megállapítani, hogy mások. A tündéreket viszont annál könnyebb volt kiszúrni. Magasabbak voltak az átlagnál, sugárzott róluk a méltóság, és mindegyik fényes szöghajat hordott a fején. Frizurájuk a legkülönbözőbb színekben pompázott a sápadt aranytól egészen a hupililáig. Hogy a szárnyakról már ne is beszéljünk. Anyám szerint a tündérek bűbájt alkalmaztak az emberek közötti elvegyülésre. Elég összetett varázslat lehetett, mert minden ember elméjét képesek voltak befolyásolni, akivel csak találkoztak. Tették mindezt annak érdekében, hogy hétköznapi figurának, és ne csillogó, színes, szárnyas... izéknek látszanak. Szerintem a tündérek számára megkönnyebbülést jelentett, hogy a Hekatéba száműzték őket, mert itt nem kellett folyamatosan bevetniük ezt a kimerítő hókuszpókuszt. Megálltam megigazítani a válltáskámat. – Itt legalább biztonságban vagy – mondta anyám. – Az is valami, nem? Végre nem kell halálra aggódnom magam miattad. Tudtam, hogy anyámat bántja, hogy ilyen távol leszek tőle, annak viszont örül, hogy végre olyan helyen tud, ahol nem bukhatok le. Ha olyan könyveket olvasol, amelyekben azt ecsetelik, milyen válogatott módokon vadásztak boszorkányokra az elmúlt évszázadok során az emberek, nem csoda, ha paranoiás leszel. Amikor elindultunk az iskola felé, olyan testtájaimon is izzadni kezdtem, ahol azelőtt még soha. Mert hogyan izzadhat az ember füle? Anyámra, mint általában, most sem volt hatással a szélsőséges klíma. Mintha természeti törvény lenne, hogy anyám nem lehet más, csak obszcénül gyönyörű. Bár csak farmert és pólót viselt, sokan megfordultak utána. Persze lehet, hogy igazából engem néztek, amikor a csöcsörészés látszatát elkerülve próbáltam meg kitörölni az izzadságot a melleim közül. Nehéz megmondani. Olyan lények vettek körül, amilyenekkel eddig csak könyvekben találkoztam. Egy kék hajú, indigó szárnyú tündérpalánta szárnyas szülei nyakában lógott, akik néhány centivel a föld fölött lebegtek. A kristálykönnyek nem a szeméből, hanem a szárnyából csöpögtek, és egy királykék tócsa felett lógott a lába. A hőség elől az ősöreg fák árnyékában kerestünk menedéket, ah valóban hűvösebb volt úgy fél fokkal. Alig értük el az első lépcsőfo- kot, amikor túlvilági vonyítás visszhangzott a párás levegőben. Mindketten megpördültünk, és megláttunk... valamit, amikét zavarban lévő felnőttre morgott éppen, ők nem rémültek meg, in- kább csak idegesnek tűntek. Egy vérfarkas volt. Akármennyit olvastál is róluk, élőben látni őket teljesen más esetnek számított. Kezdjük azzal, hogy nincs igazán farkas kinézetük, de emberre sem hasonlítanak. Olyanok, mint a megtermett, hátsó lábukon álló vadkutyák. Ez a vérfarkas rövid, világosbarna bundát hordott, szemének sárgája messzire virított, ugyanakkor kisebb volt, mint vártam. Valójában még annál a pasasnál is alacsonyabb volt, mint akire éppen morgott. – Állj le, Justin! – parancsolta a férfi. A nő, akinek ugyanolyan színű volt a haja, mint a vérfarkas bundája, rátette a kezét az állat egyik mellső lábára. – Drágám – kezdte lágyan, déli akcentussal –, hallgass apádra! Ne butáskodj! A vérfarkas, akarom mondani Justin, oldalra döntötte a fejét, és sokkal inkább nézett ki spánielnek, mint torokszaggató fenevadnak. Erre a gondolatra kuncognom kellett. A következő pillanatban a sárga szemek rám szegeződtek. A lény újra felvonyított, és mielőtt felfoghattam volna, mi történik, támadásba lendült.
CZYTASZ
Kisértetsuli
PrzygodoweEgy normális gimiben, Ka májusban kint tartanak egy órát a szabadban, az maga a jóság. Ülsz a napon, verseket olvasol, hajadat szellő simogatja... De a Hekaté Hallban, vagyis a Kiskorú Szörn yek Javítóintézetében, azt jelentet...
