The 100

Visszatérés

Octavia Blake vagyok. Nincsenek barátaim, és családom se igazán. Apám magunkra hagyott, Anyát kirepítették amiért megszült engem. Csupán egy bátyám van. 16 évig éltem a padlóban, egészen mostanáig... most börtönben ücsörgök, mert megszülettem. A kancellár törvénye szerint, a családok csak egy gyermeket vállalhatnak. Én meg szerencsétlen második vagyok... Ígyhát börtönbe zártak, míg nagykorú nem leszek és a bíroságon újra tárgyalják az ügyemet. Aztán valószínűleg kirepítenek, ahogy mostanában mindenkit bármilyen kis törvényszegésért.

Már több mint egy hónapja vagyok ebben a kis cellában és még így is többet látok a külvilágból mint a letartóztatásom előtt. Nemtudom megunni a kilátást ebből a kis ablakból, a csillagokat, a földet. Éppen azon gondolkoztam milyen csodás lehetett a földön élni, érezni a napot a bőrödön, úszni, hallani a madarakat... Erről álmodoztam mindenegyes nap. Viszont ma megzavartak. Két katona rontott be a "szombámba", és szó nélkül a falnak nyomtak.
-Hééé mit csinálnak?! Még nem vagyok nagykorú! Hallják?! Eresszenek! -rám se hederítettek. Próbáltam szabadulni de túl erősen fogtak és beinekcióztak. Azután minden elsötétült....

Mikor felébredtem egy számomra még ismeretlen helyen voltam ismeretlenek között. Mind rabok voltak úgy mint én, látszott a szürke egyenruhából. Próbáltam felállni, de le szíjaztak. Ettől elég ideges lettem, és próbáltam kiszabadulni.
-Felesleges próbálkoznod, ha sikerülne is kiszabadítanod magad úgy is visszahoznának. -Szólalt meg mellettem az eggyik rabtársam, Murphy. Na ez aztán az optimizmus... Nem nagyon örültem neki, hogy így beleszól a dolgomba, de ennek ellenére hallgattam rá.
-Miért vagyunk itt? Mit akarnak velünk? -kérdeztem egyre idegesebben. Mielőtt válaszolhatott volna egy monitoron megjelent a kancellár. Erre egy csomóan hangos fujjolásban törtek ki. Kellett egy kis idő mire lenyugodtak és abba hagyták, ez után már lehetett hallani mit mond.
-...társadalmunk és egyben az emberiség utolsó kis reménye érdekében leküldünk titeket a földre... -erre már nem fujjolás hanem megdöbennő kiáltások érkeztek, mindenkit megdöbbentett amit a kancellár mondott ugyanis a föld csak évszázadok múlva lesz csak lakható -...a levegő szűrőink olyan rossz állapotban vannak hogy azt már nem lehet helyre hozni. Fogy a levegőnk. Ígyhát az egyetlen esélyünk hogy leküldünk titeket a földre és a karperecek alapján figyeljük az életjeleiteket. -Még csak most vettem észre a nagy fém karperecet a csuklómon és éreztem is hogy lüktet a fájdalomtól. -Ti vagytok az utolsó reményünk, számítunk rátok. Az űrhajón keresztül tudtok... -Erre megszakadt az adás és az űrhajó pillanatokon belül elindult. Nagyon rázos volt az út, érthető, ugyanis egy több mint 100 éves űrhajóban ücsörögtünk a halálunk felé zötykölődve. Behunytam a szemem, megszorítottam az ülésemet és vártam, hogy véget érjen ez a borzalom. Hallottam a sok sikitást, hallottam, hogy sírnak, de még mindig nem mertem kinyitni a szemem. Mikor már kezdtük megszokni a zötykölődést, hirtelen még nagyobb hangzavar lett és még jobban dobált minket ez a fém koporsó. Éreztem, hogy egyre jobban felforrósodik az ülésem. Égetett minden amihez hozzá értem és azt hittem mindjárt elájulok, de aztán hirtelen nagy dübbenéssel földet értünk...