Égetett az ülésem, de ennek ellenére nem mertem elengedni. Vártam még egy kicsit míg ki mertem nyitni a szemem. Megdöbbentett amit láttam, rengeteg sebesült és pár halott velem egyidős rab és pár kisgyerek is súlyosabban megsérült. Próbáltam kicsatolni magam de az övem csatja túl forró volt és megégette a kezem. Újra próbálkoztam de valaki a segítségemre sietett. Elvágta az övemet és talpra segített.
-kössz -mondtam mikor végre kiszabadultam.
-Jól vagy? -kérdezte az idegen fiú.
-Megvagyok csak nagyon szédülök. Amm bocsi de mi még...
-Finn vagyok -szakított félbe a kérdés közben, ezzel válaszolva rá.
-Octavia -mutatkoztam be én is. Erre kissé ledermedt szóval biztos hallott már rólam, a lányról akit a legtöbb ideig tudtak rejtegetni, a lányról aki a padlóban élt.... Sejtettem, hogyha egyszer a társaim között élhetek attól még erre mindig emlékezni fognak. Mire észbekaptam a fiú már otthagyott és egy sebesült kislánynak segített. Én is odamentem, de nem nagyon értek az ilyen dolgokhoz.
-Lezuhantunk. -magyarázta mikor észrevette, hogy a mára már roncsá vált hajót szemlélem. Közben egy rongyot szorított a lány sebére. A hajóroncs egyik szilánkja fúródott az oldalába, nagyon vérzett és mindketten tudtuk hogy már nem lehet megmenteni. Már nem segíhetünk... Borzalmas volt nézni ahogy egy kislány haldoklik és semmit nem tudunk ellene tenni... Válaszolni akartam Finnek, de túlságosan lefoglalt a kislány, és amúgy is lesokkoltak a történtek ezért inkább csendben maradtam.
Hirtelen hangos kiabálásra lettünk figyelmesek, Finn rögtön odarohant, hogy megnézze mi folyik ott. Követtem de elég lassan haladtam, mert még mindig nagyon szédültem és minden porcikám égett a fájdalomtól. Mikor odaértem a hang forrásához, rengeteg embert láttam egy hatalmas fém ajtó előtt.
-Nyissátok ki!
-Leküldtek minket meghalni...
-Menjünk ki! -kiabálták a rabok. Finn és egy szőke hajú lány próbálta őket megnyugtatni.
-Mindenki nyugodjon meg, addig nem mehetünk ki míg nem tudjuk biztosra, hogy biztonságos odakint. -próbálta megnyugtatni a tömeget a lány.
-Ki vagy te hogy hallgassunk rád?! Miért pont azt csináljuk amit te mondasz? -Ordított oda valaki a tömegől.
-Hallgassatok rá! Van orvosi tapasztalata és többet tud a földről, mint bármelyikünk. -Lépett a lány mellé egy magas fiú. A lány erre ledermedt. Megrökönyödve nézte a fiút.
-Te meg mit keresel itt?! -szögezte neki azonnal a kérdést.
-Ez a kancellár fia! -Kiabálta megint valaki.
-Mit keres ez itt?!
-Őt is leküldte az apja meghalni úgy, mint minket!
Gyűlöltem a Jahhát ahogy mindenki innen. Miatta vagyunk itt... Miatta végezték ki az anyám... Mégis most még ezek ellenére se tudtam a fiúra figyelni akin a bosszúvágyam kiélhettem volna. Jobban foglalkoztatott az a kérdés, hogy mi van az ajtó mögött. Az amiről egész életemben álmodtam.... Hogy milyen lehetett a földön élni. Most csak erre tudtam gondolni. Kiakarok jutni! Akkor érezném magam igazán szabadnak.... Tényleg SZABADNAK! Beleborzongtam a gondolatba, hogy mostantól szabályok nélkül élhetem az életem. Egyáltalan abba, hogy mostmár élhetek!
-O! -Bármikor felismertem volna a hangját. Mérhetetlen öröm fogott el. A hang irányába fordultam és akkor megláttam őt...

YOU ARE READING
The 100
FanfictionOctavia Blake vagyok. Nincsenek barátaim, és családom se igazán. Apám magunkra hagyott, Anyát kirepítették amiért megszült engem. Csupán egy bátyám van. 16 évig éltem a padlóban, egészen mostanáig... most börtönben ücsörgök, mert megszülettem. A ka...