|A cseresznyefa|

Prológus

| 5     É V V E L     E Z E L Ő T T |

A piac nyüzsgő világa magába szippantotta a szőke fürtös kislányt, ki árnyként suhant végig a sorok között. Két fonatba fogott tincsibe apró virágokat font, és mélyzöld szemei reménnyel, mégis aggodalommal telve csillogtak. Az idős asszonyok kiabálása, a tömeg zsivalya, és a vevők elégedetlen rikoltozása mellett teljesen elveszettnek érezte magát. A hangzavar mázsás súlyként nehezedett apró vállaira - Hiába, nem szokott efféle rendetlenkedéshez.

A helyen árult ételek illata összemosódott, a sajtokat enyomta a füstölt hús, a hagyma szaga a boréval vívott harcot, a gyümölcsök pedig a gombával vegyültek. A lány beleszimatolt a levegőbe. Szinte szájában érezte a finomságokat, holott olyan ínyenceket is árusítottak, amiket a lány még életében nem evett.

"Vegyék! Vegyék!"

Egy 50-es évei végét járó, alkohol szagban úszó férfit került meg, aki káromkodva átkozta a leányt. E szavakra kínjában olyan picire húzta össze magát, hogy az ember szinte észre sem venné, ha nagy, nehéz kosarát maga mellett nem lengetné. A mellette elhaladó emberek úgy tekintettek rá, mint egy darab húsra. Szakadt ruháit elnézve egyből leszűrték családja anyagi viszonyát, és mélységesen lenézték. Emelett a korát is érdemes figyelembe venni: Épphogy elmúlt 10 éves. Mégis miért járkál itt egy ilyen szedett-vedett kisgyerek, anyja nélkül?

Alice Ceritis évek óta nem járt a városi piacon, talán még tipegő lehetett, emiatt idegennek érezte magát. Kosarában gyűjtött árúját kincsként őrizve húzta maga mellett. A nagy súly szinte a földig húzta, de állta a próbát. Hirtelen a sok kiló felülkerekedett rajta és egyensúlyát elvesztve hatalmasat zuhant. Apró tenyereivel végigszántott a földön. A bőr vöröses színt öltött, de vörösebb volt annál Alice arca. Ahogy a vásárlók hangos nevetése megütötte a fülét, a szégyen és a harag szörnyű, mérgező keveréke öntötte el parányi testét. Könnyei szemében apró gyöngyökként gyűltek, majd észrevette az üveggolyókként guruló gyümölcsöt.

Megtörölte arcát, leseperte kezeit és magához vette kosarát. Csupán pár szem cseresznye maradt meg, az a pár legalsó, amik a többi, királyként felülre kerülő társaik nyomása alá kerültek. Előtte nyílszerű alakzatban terült szét az elgurult gyümölcs. Ajkába harapva kezdte őket felszedegetni.

Az emberek nem törődve a lánnyal, szó nélkül, segítség nélkül mentek el mellette a maguk útjára, vagy épp ráléptek egy a cipőtalpukhoz guruló szemre, csupán hogy bosszanthassák Alicet. Ő pedig csak tűrte. Ha megszólal, itt helyben agyon verik. Inkább elhallgatja haragját.

A fáról leszedett friss cseresznye leve beszínezte a piac köves útját. Csupán párat tudott Alice megmenteni, de már most látta, ezt bizony nem fogja tudni eladni. Szomorúan lesütötte szemét, és a mostmár jelentősebben könnyebb kosarat maga után húzva tovább indult.
A nagy piac legeldugolttabb, legszegényesebb területén állt meg végül. Mellette egy idős asszony árult különböző fűszereket, vele szemben egy úr épp a saláta súlyát méricskélte - hiába, ugyanis senki nem volt hajlandó tőle vásárolni. Alice törökülésben leült, maga elé helyezte a kosarat, és várt.

Feleslegesen.

A nap már lemenőben járt mikor a kislány még mindig ott ücsörgött magában. Nem bírt sírni, hiába omlott össze szíve mélyén teljesen. Egész nap egy szem gyümölcsöt sem adott el.  A családjának már pedig szüksége van a pénzre, és az Alice által gondozott fa a Ceritis család egyetlen reménysége. És bár mindenki tudja, milyen jó minőségű cseresznyéjük terem - Mégis ki akarna egy szakadt ruházatú, 10 éves kislánytól bármit is?

Alice álmosan megtörölte szemét. Lassan a piac népe kihalt. A kiabálások megszűntek, és már csak pár vásárló nézelődött. A nap lassan éjbe fordult, és már csak a legkitartóbb árusok maradtak a területen. Majd ők is elmentek.

Alice nem mozdult. Remegett egész testében, ha arra gondolt, mekkora szégyen lesz fele annyi terméssel, semmi fizetéssel hazaérni. A testvérei szidni fogják, a szülei pedig csak szomorúan fogják méregetni, mint mindig, mikor valamit elszúr. A nagy gondolkodásban észre sem veszi az elé tornyusoló alakot, majd mikor hirtelen felnéz, halkan sikkant ijedtében.

Az előtte ácsorgó magas, szeplős fiú csak pár évvel lehetett idősebb nála. Rókavörös göndör tincsei zöld szemébe hullottak. Kezeit karba tette, és pimaszul mosolygott le Alicere. Látszott rajta, hogy gazdagabb családból származott, ezt a lány nem csak vörös tincseiből szűrte le, ami a Scarlet család tipikus tulajdonsága. Elég volt csupán végigtekinteni rajta: Ruhái újak, bőre tökéletes, és az egoizmus szemében erősen csillogott.

- Mit csinálsz itt, Tökmag? - mosolygott róka arcával a fiú. Egész helyes teremtés volt, már most meglehetett állapítani, milyen szép arca lesz később. Alice sértődötten elfordította a fejét.
- Hagyj békén! - kiáltotta.
- Mégis mióta ücsörögsz itt, kislány? - kérdezősködött tovább. A lány továbbra sem méltatta válaszra.

Milan zavaros tekintettel nézett Alicere. Ha az iskolában, ahová jár, csupán rá néz egy lányra, az majd hanyatt esik. Persze a gyermeki szerelem semmi komoly érzelmet nem hordoz magával, de lássuk be: Milan Scarlet maga a kis szívtipró. Éppen ezért amikor Alice vádlón rámered, az új szituációtól meglepődve néz rá.

A Ceritis család legidősebb gyermeke összehúzza magát. A levegő lehűlt. Talán ideje lenne hazamenni. De mégis hogyan, ha a bűntudat keserűen marja torkát? Az előtte ácsorgó tétova fiúval nem törődve könnyei kibuggyantak, és apró kezeibe temetve nedves arcát próbálta leplezni érzelmeit.

Milan kérdés nélkül hajolt le a lány mellé, és átölelte vállait. Bár csupán 2 év van köztük, a fiú rongybabaként húzta magához az apró Alicet. Az említett szipogva borult az idegen fiú nyakába, nem törődve a helyzet abszurdságával.

Perceken keresztül álltak ott, míg Alice lassan lenyugodott. Szégyellte magát hogy így kimutatta érzéseit. Lehajtotta fejét, és kérdőn nézett a fiúra.
- Ezt... ezt miért csináltad? - szipogta halkan, elvékonyult hangon. Milan elmosolyodott az ártatlan kérdésen, és vállatvont.
- Megsajnáltalak. - mondta ki egyszerűen.
Alice bólintott, és másodpercekig hallgatott, majd kedvesen megmentőjére nézett. Belenyúlt a kosarába, és egy marék cseresznyét vett elő.
- Kérsz? - tartotta a fiú elé, aki meglepetten felvonta szemölökét. Végül bólintott, és elvett egyett.
- Ti termesztitek? - vette a szájába a gyümölcsöt, Alice pedig bólintott.
- A kertünkben van egy nagy cseresznyefa. Amióta apukám megsérült, én viselem gondját. Nagyon finom a gyümölcse, és ha épp virágzik, az a leggyönyörűbb dolog a világon.
Milan kiköpte a magot. - Ezt árultad? - mutatott a kosárra, Alice pedig bólintott, és mivel tudta, miért kérdezi a fiú, elmosolyodva megelőzte a kérdést.
- Igen, még mindig árulom.

- Javított rész -