heaven ⇝ jaeden lieberher

● hetedik ●

1985, Január 6 8:45

Ma ismét anya keltett ugyanazzal a szándékkal, mint amelyikkel tegnap. Amióta csak úgy leléptem a suliból és beteget játszok fél, hogy valami nagy bajom van ezért pszichológusra van szükségem. Hiába győzködtem, hogy kutya bajom, csak egy kis szívfájdalom, akkor meg azzal jött, hogy tuti megint Lisával van valami. Ebből is látszik, hogy anyám egyáltalán nem ismer és fogalma sincs, hogy mi történik velem nap, mint nap. Őszintén szólva szerintem nem is érdekli.

− Anya, jól vagyok, nincs szükségem pszichológusra! – csattantam fel reggeli közben, amikor arról beszélt, hogy ismer egy kiváló orvost.

− Fenéket vagy jól, Dorothy! Ismerlek! Szenvedsz, de nekem nem mondasz semmit, titkolózol, lógsz a suliból, mégis milyen viselkedés ez egy Falls-tól? – kiabált kétségebesetten anya.

− Egyáltalán nem ismersz – jelentettem ki fájdalmasan, majd szó nélkül felkaptam a pénztárcámat és kisétáltam az ajtón.

A Lucy's diner-be mentem, ahol nyugodtan és egyedül el tudok kortyolni egy koffeinmentes lattét. Általában senki sem zavarja meg a nyugalmam, de néha összefutok az osztálytársaimmal, akiket olyankor el is kell viselnem, mert beülnek mellém. Azonban ezúttal senkit sem láttam.

− Dorothy! De rég láttalak! Nem kellene iskolában lenned? – nézett rám rosszallóan Lucy, a tulajdonos.

− Szünetem van – lódítottam. – Kaphatok egy koffeinmentes lattét?

Lucy bólintott, én pedig helyet fogaltam. Kinéztem az ablakon és figyeltem az embereket. Hétköznap olyan, mintha lakatlan lenne a város. Alig vannak az utakon, csak egy-két autót látok elsuhanni előttem.

− Tessék a kávéd. Gondoltam feldobom egy kis tejszínhabbal – mosolygott Lu.

− Köszönöm! – eresztettem el egy félmosolyt.

Lucy még mondani akart valamit, de nyílt az ajtó, így már rohant is a vendéghez.

Tovább kortyoltam a kávémat, amíg a torkomon nem akadt. Ugyanis Bill Denbrough állt felettem csapzott fejjel, mint aki már napok óta nem aludt. Táska volt nála, tehát gondolom az iskolából jött.

− Sz-szia, Dorothy! – köszönt, majd leült.

Csend. Mégis mi a fenét mondjak?

− Mit keresel itt? – emeltem fel a fejem, miután már hányingerem lett a lattétól.

− Azt m-mondtad, h-h-ogy keress-selek meg, ha tudok v-választ adni a k-k-kérdésedre – nézett a szememben.

Lefagytam. Nem mondhatnám meglepőnek, számítottam rá, hogy valamikor megkeres, csak nem most, hanem... kedvezőbb alkalommal.

− Hallgatlak, Bill – dőltem hátra.

Denbrough megköszörülte a torkát, és egy hosszú szünet után belekezdett.

− M-mielőtt megismertelek, n-nem volt olyan e-ember aki n-nem nevetett v-volna ki a d-dadogásom m-miatt. Te v-voltál az első aki r-röhögés nélkül h-hallgatott végig é-és ezt é-értékelem. Cs-csodálatos e-ember vagy é-és nagyon rossz. h-hogy ezt nem látod. Pedig a-az vagy. A legjobb a-akit i-ismerhetek. V-visszatérve a b-barátságunkra...e-elkezdtelek m-máshogy látni. Többnek, m-mint barát, de t-tudtam, hogy te s-sosem éreznél úgy irántam, ahogy é-én, ezért l-lemondtam rólad.
Viszont a-azon azon az estén a-amikor egyedül v-voltál, akkor m-melletted akartam lenni. P-persze nem számítottam arra, h-hogy azzal ér véget, hogy cs-csókolózunk, de... − itt szünetet tartott, ami nekem is jókor jött, mivel teljesen lebénultam. Aztán folytatta. – N-nem mondom, h-hogy rossz volt, s-sőt én é-élveztem is, v-viszont tudtam, hogy e-ez valaminek a-a végét jelenti. Úgymond b-búcsú csók. É-én tovább lépek, t-te meg úgy teszel m-mintha nem történt v-volna semmi é-és elfelejted. Így is l-lett. É-én beleszerettem B-beverlybe, te pedig é-élted tovább az életedet. T-tudom, hogy hibáztam, é-és már az elején meg k-kellett volna beszélni e-ezt az e-egészet, d-de nem ment. K-k-képtelen voltam a s-szemedbe nézni – abbahagyta. Hatalmasat sóhajtott, mintha ezzel egy nagy kő esett volna le a szívéről.

Megtöröltem a szemem és megígértem magamnak, hogy nem fogom elsírni magam. Nem akartam gyengének tűnni. Erős szeretnék maradni. Azonban egy-két könnycsepp mégis legördült a szememről.

− Örülök, hogy ezt elmondtad, Billy. Nagyon hálás vagyok – mosolyodtam el szomorúan.

Bill átnyúlt az asztal felett és megfogta a kezem. Megállt bennem az ütő, de nem akartam, hogy elengedje.

− Sz-szeretném, h-ha ezután is jóban l-lennénk – nézett rám csillogó szemekkel.

− Rendben – nevettem fel megkönnyebbülten.

− Mennem kell. Í-így is m-meg fognak ö-ölni, hogy s-szó nélkül e-eljöttem – állt fel Denbrough.

− Várj! Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdeztem kíváncsian.

− I-ismerlek, Dor – kacsintott mosolyogva és kisétált.

A tenyerembe temettem az arcom és elsírtam magam. Lucy leült mellém és átkarolt.

− Egy dolgot meg kell tanulnod, Dorothy. Semmi sem tart örökké. Nem is biztos, hogy annyira szereti a lányt, mint téged szeretett. Előbb utóbb úgyis rájön, hogy veled szeretne lenni. Sose add fel – adott egy puszit a fejbúbomra, majd elment.

Sziasztok!🧡
Végre egy hosszabb idő után újra írhatok! Nem lett túl hosszú ez a rész, de nagyon remélem, hogy tetszett és jó hétvégét mindenkinek☺️