Nyomok a hóban (HIÁTUS)

23. fejezet

A férfi hajszálain megültek a hópelyhek, ahogy a januári hidegben nyugodtan lépkedett az épület felé. Az arcán furcsa mosoly ült; megbújt mögötte egyfajta rejtett, bolondos játékosság, vagy annak szép emléke. Amikor megállt a rendőrség előtt, bizonytalanság suhant át a vonásain, mintha visszakozni akarna egy fontos lépés előtt. Megrázta a fejét, határozottan, hátha így elűzheti magától a zavaró gondolatokat, majd lenyomta a kilincset, és a cipője koppant a köveken, ahogy belépett. Tudta, hogy hol kérhet meghallgatást, de a savanyú képű egyenruhás nem bizonyult túl együttműködőnek. Bizalmatlan tekintettel mérte végig a férfit, aki újra elismételte a szavait, ezúttal lassabban.

- Fujita Goro-sant keresem.

- Bűntényt jelentene be? – a kérdés egészen monoton hangon érkezett, mintha a rendőr egyszerűen unná a helyzetet.

- Nem. Egy... régi barátja vagyok.

- Akkor miért nem keresi a munkaidején kívül?

A férfi kezdte elveszteni a türelmét, megroppantott néhány ízületet az ujjain, majd ismét megszólalt.

- Régen találkoztam vele, csak itt van lehetőségem felkeresni. Lenne olyan szíves, hogy jelzi neki?

- Neve? – ismételten ugyanaz az unott stílus.

- Sugimura Yoshie vagyok – érkezett a felelet. – De...

- De? – az egyenruhás laposat pislogott, miközben felnézett a férfire, aki halványan elmosolyodott.

- Ne mondjon neki nevet. Csak... mondja azt, hogy Saito Hajimét keresem!

A rendőr felvonta a szemöldökét, mint aki egyáltalán nem érti a megjegyzést, de végül kelletlenül ciccegve megállapította, hogy a férfi teljesen komolyan beszél.

***

1876-ot írtak. Nyolc év telt el azóta, hogy a Shinsengumi széthullott, és nyolc éve nem is használta a nevét. A rendőr nem teljesítette tökéletesen a férfi kérését, elmondta, hogy Sugimura Yoshie néven mutatkozott be, és Saitonak egyáltalán nem volt ismerős a név. De az illető mégis sikerrel járt, mert az üzenet annyi emléket idézett fel, és annyira visszarántotta a múltba, hogy tudnia kellett, azonnal tudnia kellett, kitől származik. Felállt az asztal mellől, belebújtatta a karját az egyenruha ujjába, majd küzdött egy keveset a gombokkal a sötétkék szöveten, visszahúzta a kezére a kesztyűket, és a lépcsősor felé sietett.

A férfi nem úgy nézett ki, ahogy emlékezett rá. Még mindig magas volt, és meglehetősen keménykötésű is, de a karján már nem dagadtak úgy az izmok; igaz, a nyugatias kabát vastag ujjai is sokat takartak. A haja rövidre nyírt, és még mindig a sötétbarna szín uralta a tincseit, de már vegyült beléjük néhány szürke szál. Az arcvonásai keményebbek és szögletesebbek lettek, egész lényének komolysága mögött mélyen bújt el a régi bohóc. Saito mégis azonnal felismerte, és egy pillanatig földbe gyökerezett lábbal állt a szoba másik felében, mintha nem hinné el, hogy egy alak az ennyire távoli múltból is képes volt előlépni. Aztán lassan, hitetlenül, mint aki mély álomból ébredve még abban sem biztos, amit lát az a valóság, vagy még az elméje játékából született színes kép, megszólalt:

- Nagakura?

Shinpachi arcán azonnal elömlött a széles, őszinte vigyor, mintha az ő kétségei is csak ekkor szálltak volna el. Talán így is volt, legalábbis a szavai ezt sejtették.

- Ezek szerint tényleg te vagy az.

Saito is sokat változott. Szinte már nyoma sem volt benne a tizenéves fiatalembernek, aki egykor kihívóként kereste fel a Shieikant. Már a börtönévek is jelentősen átalakították, és az akkori változások egyes nyomai megmaradtak rajta. Az alkata szikárabb lett, amin a rendőri egyenruha nem segített, az arca csontosabb, ami pedig általában komoly, rezzenéstelen arckifejezését még szigorúbbá, kissé fenyegetővé is tette. A karddal az oldalán az elmúlt korok rémisztő mementójaként mozdult, és ez furcsa elégedettséggel töltötte el. Ilyesmivé válni egy új korban pont olyan szerepkörnek tűnt, amit szívesen fogadott el.