Nyomok a hóban (HIÁTUS)

24. fejezet

Tokio hirtelen ült fel az ágyban, és szinte azonnal megborzongott a hidegtől. A tolóajtó résnyire nyitva maradt, pont eléggé ahhoz, hogy beszökjön a hűvös szél. Az nem lepte meg, hogy Saito nem feküdt mellette. Az első éjszakákon még felriadt, amikor a férfi sikertelenül próbálta halkan elhagyni a szobát, de eljött az idő, amikor már megszokta. Tudta, hogy a férjének milyen abszurd érzés nappal talpon maradni, és amikor lemegy a nap, lehajtani a fejét. Mintha tótágast állna a világ, minden ellentétesen működött azzal, amit a szervezete diktált, így természetesen gyakran előfordult, hogy nem aludta végig az éjszakát. A futon a helyén persze tökéletesen rendezett volt, mint mindig, Saito kedvelte a precizitást, Tokiot még a résnyire nyitva hagyott tolóajtó is meglepte. Lerúgta a takarót a lábáról, felhúzott, és begombolt egy tabit, majd az ágy lábánál összehajtott két dochugire tévedt a tekintete... az egyikbe belebújt, majd, ahogy a haja – amely ezúttal kibontva omlott a vállára – a gallér alatt maradt, egy gyors mozdulattal kiszabadította. A másik, nehezebb ruhadarabot pedig csak kézbe fogta.

Ahogy kinézett az ajtó résén, meggyőződhetett arról, hogy igaz a sejtése. A hó még mindig hullott, mintha sosem akarna elállni, Saito pedig karba font kézzel nézte. A sötétkék, pamut yukata - amit általában csak nyáron, vagy alváshoz viseltek - nem védett sokat a hidegtől, a férfi azonban teljesen mozdulatlanul, kissé gondterhelt tekintettel figyelte a kert néma betakaródzását, jelét sem adva, hogy fázna. Tokio halkan tolta el az ajtót, és még a tabin keresztül is érezte, hogy milyen hűvösek a padló fadeszkái. A férfi mögé érve a vállára terítette a kezében tartott dochugit, kissé megdörzsölve a felkarját.

- Ha megfázol, csak a te hibád lesz. Ne reméld, hogy sajnálni foglak. – Saito arcának komor kifejezése oldódott egy kicsit, ahogy meghallotta a megjegyzést, a kezét is leengedte a szigorú, összefont tartásból. Ahogy hátrapillantott, a hangsúlya egyfajta szelíd ívet követett.

- Most jól esik egy kicsit fázni.

Tokio felvonta a szemöldökét, majd a férfi mellé lépett, megfogva az egyik kezét. Az ő bőre egészen forrónak hatott Saito jéghideg ujjaihoz képest, de visszanyelte a további megjegyzéseket, a hidegre és következményeire vonatkozóan. Inkább várt, sejtve, hogy a férfi végül úgy dönt majd, megosztja vele, min jár az esze. Pár perc elteltével kezdett kételkedni az ítélőképességében, és arra jutott, talán felveti a Nagakurában felmerült kétségeket... Saito ekkor szólalt meg, halkan, még mindig a hóesést figyelve.

- Fel sem fogtam, mennyire megváltozott minden.

- Nagakura-sanra célzol? – A férfi megrázta a fejét.

- Ő csak ráébresztett. Könnyű volt elhinni, hogy minden ugyanolyan, mert ha elkerültem a tükröket, a saját arcom sem emlékeztetett. De most találkozni vele, tudatosítani, minden mennyire régen volt...

- Attól, mert az arcok változnak, nem minden teszi.

- De megrémít a tudat, hogy mennyi minden igen.

Az az egy szó, megrémít, erős, és határozottan őszinte volt. A férfi szinte soha nem használt ennyire intenzív töltetű szavakat, ha a saját érzéseiről beszélt.

- Felidézve az elveimet a múltban és a jelenben, nem tudom pontosan, mi vezetett akkor. Annak egy árnyképét követem most, megkeresem azokat a gondolatokat és lehetőségeket, amik a legközelebb állnak hozzá, de képtelen vagyok megragadni, mennyire távolodtam el az eredetitől. Nagakura emlékeztetett, hogy az létezett, hogy tényleg rendelkeztem egy hittel, aminek minden pontja az enyém volt, de egyúttal arra is, hogy jelenleg az, abban a formában már nincs.