Színházi kritikák egy színészpalánta tollából

Torz világ

William Shakespeare: III.Richárd

A Radnóti Színház nem nevezhető nagynak, de annál barátságosabb. A harmadik sorból is elég közel voltam a színészekhez, ami számomra fontos, ha színházba megyek. Így jobban érződnek az energiák. Ennek az előadásnak pedig hatalmas energiái voltak. Akkorák, hogy még most is beleborzongok ha rágondolok.

Menczel Róbert formabontó, sárga díszlete mai térbe helyezi az előadást, sok lehetőség rejlik benne, a fekete vaslépcsőktől kezdve a világító LED-lámpákig. Az erős fényhatások és a gyakori, intenzív hangeffektek (zenél: Dargay Marcell) kicsit idegenné, álomszerűvé teszik az egész nagyszabású előadást. Persze ez nem gond. Gyakoriak a kiszólások, kontaktusok a közönséggel. A rendező, Andrei Serban zsenialitása megmutatkozik abban, hogy a darabot anélkül tette aktuálissá és befogadhatóvá, hogy az elvesztette volna klasszikus jellegét, igaz, mind a díszlet, mind Nagy Fruzsina jelmezei a mai, modern világot tükrözik. Serban mégis megtalálta az egyensúlyt a klasszikus és a modern között.

Ebbe a különleges környezetbe lép be a sokak elméjében gátlástalan gonoszként ismert, ám meglepően emberi címszereplő, III.Richárd. Alföldi Róbert színészi játékáról mindig is tudtam, hogy kiemelkedő, mivel sokadik alkalom ez, hogy látom játszani, DE még eddig sosem volt szerencsém megtapasztalni, milyen sokszínű is. Szinte suttogva, ravasz hangnemben közli véres tervét a közönséggel, majd hízeleg, aztán mennydörögve vádol és mégis könnyedén elsírja magát. És mindez csak színjáték a karakter részéről. Az igazi Richárd az utolsó jelenetben mutatkozik meg leginkább, ahol rémképek gyötrik, az általa kíméletlenül lemészárolt emberek szellemei nem hagyják nyugodni. Ekkor visszhangozva kiáltja és suttogja a mondatokat, amelyekből kiderül: ez a véres kezű zsarnok valójában egyáltalán nem biztos önmagában, mélységesen magányos mivel torz külseje miatt soha senki nem szerette igazán. A végén, nem számít miket művelt, akaratlanul is megsajnáltam. Alföldi hitelesen alakítja a gonosztevőt. A púposság és komoly sántítás ellenére sikerül vonzóvá tennie Richárdot, talán akaratán kívül is. Brillírozik a végletekben: gúnyos és behízelgő, félénk és kegyetlen, először térdre esik egy nő előtt, könyörögve a szerelméért, majd a darab második felében könnyedén rántja magához és taszítja el, mint egy megunt játékot. Alföldiéhez hasonló színészi kitárulkozást még soha nem láttam azelőtt (tőle sem).

Ez a nő nem más, mint Lady Anna, aki Sodró Eliza alakításában egy igazi modern lázadó. Hevesen átkozza Richárdot, de női tartása csak látszólagos, mert a férfi szavaira egyre inkább ellágyul. Ez már akkor meglátszik, amikor Richárd felkínálja, hogy ölje meg, viszont tagadhatatlanná válik amikor megkéri a kezét. A jelenet végére már direkt játszadozik Richárddal, aki megmutatja ki az úr és nagyon hevesen, nagyon hosszan megcsókolja. Talán az ő karakterfejlődése a leglátványosabb. A második felvonásra megkomolyodik, elveszíti azt a játékosságát, amikor még átkozódás közben is ott a szemében a huncutság. Megtört lesz, elhervad és ez Lady Anna karakterének jellegzetessége. Ő játssza az ifjú York herceget, aki ebben a fiatal korban is mérhetetlenül erőszakos és hiperaktív. Ebben a változatban.

Mindenképpen említésre méltó László Zsolt Margit királynéja és fiatal Wales hercege. Az előbbi fennkölten átkoz mindenkit, akit csak meglát, majd utolsó jelenetében könnyedén libben ki a térből, hogy Franciaországban röhöghessen az Angol királyi család, a York ház vesztén, az utóbbi pedig mit sem törődve a környezetével nyomkodja a videojátékot, mint minden, valamire való mai gyerek. Ez a két karakter merőben eltér egymástól. A legnagyobb meglepetést ő okozta, amikor belépett William Shakespeare-ként, és elkezdte összefoglalni a történteket. Nagyon tetszett ez a rendezői megoldás.

Kováts Adélt most láttam először játszani Erzsébet királyné szerepében, és be kell valljam pont olyan volt, amire a képek alapján számítottam. Kifinomultan gúnyos, megtörten is erős nő, aki a legvégén győzedelmeskedik. Szó szerint. Serban megoldásában nem Richmond, hanem Erzsébet volt az, aki a darab végén megöli a véres királyt. A színészi játéka nagyon árnyalt, így egy valódi, jelenkori Erzsébetet mutatott be a közönségnek.

Az, hogy egy színész több szerepet játszik, most működött, pedig az egy elég veszélyes dolog. Könnyen beleeshet a rendező abba a hibába, hogy ezzel érthetetlenné, kuszává teszi az előadást. De Serbannak, mint igazi nagy rendezőnek, ezt is sikerült úgy megoldani, hogy csak még sokkolóbb hatást érjen el. A rendezés egyébként a saját világunkba röpíti a nézőt: a kivégzések sosem látszanak és természetesen gépfegyverrel történnek, a holttestek pedig nem tűnnek fel senkinek, annak ellenére, hogy szemeteszsákokban hevernek a szemünk előtt. Torz világ. Legalább olyan torz, mint III.Richárd. A különbség csak annyi, hogy a világot az emberek tették ilyenné, Richárd pedig ilyennek született és ennek okán vált gonosztevővé. A gyakori villogás, gesztusok hanghatásai miatt az előadás olyan mint egy álom. Egy álom ami valóságnak tűnik. Amikor a színészek kijöttek a tapsrendre, azt éreztem felébresztettek. Rémálom, amely mégis olyan valóságos, hogy az ember azt se tudja eldönteni, ez most tényleg álom-e.

A kisebb szerepeket játszó színészek is egytől egyig kitettek magukért. Martin Márta Hercegnéje egy olyan nő, aki az élet minden borzalmát kiállta, de ezáltal befásult, szinte érzéketlen lett, Scneider Zoltán Edwardja pont olyan, amilyen egy modern-kori államfő, Lord Majorja egy feltűnősködő közszereplő benyomását kelti, Porogi Ádám, Rusznyák András, Pál András és Kelemen József is kitesznek magukért a kisebb szerepekben, Gazsó György úgy szintén. Serban Alapvetően kihozta a maximumot mind a tizenegy színészből, ami elismerésre méltó ugyanis nem volt gyenge láncszem az előadásban. Színpadon a kegyetlenség ilyen mértékét még nem láttam, de ez csak még élőbbé tette az előadást, hitelesebben mutatta be III.Richárd sötét világát. Ajánlom mindenkinek (bár a jegyek már Áprilisig elfogytak), aki szereti a klasszikus darabokat nem mindennapi megfogalmazásban, ki akar szakadni a hétköznapok szürkeségéből, lelkileg és idegzetben erős és szívesen viszontlátná William Shakespeare-t a saját darabjában. Mind az elképzelés, mind a kivitelezés nagyon profi, a színészi játékok (nem győzöm hangsúlyozni) kiválóak. Nagyon felkavaró, kérdéseket ébresztő előadás, amire érdemes elmenni. Minden elfogultság nélkül. (Ha tud egyáltalán anélkül írni egy tizenéves színészpalánta). A darab legvége a legmegrázóbb: Erzsébet elmondja a monológját a reménybeli békés jövőről, könnyektől csillogó szemmel. Azt hiszi minden jóra fordul, de azért csak megjelenik mögötte III.Richárd, felemelt fejjel, cigarettázva önelégült mosollyal sétálva végig a félemeleten, amit persze az életben maradt szereplők nem vesznek észre. Ilyen a világ.

                                                                                                                                                               Dreaming Diva