Az ítélet

Az ébredés

Az elektronikus zörgés kegyetlen élességgel hatolt be az érzékei csöndjébe. Hirtelen nyitotta ki a szemeit, pont úgy mintha vészhelyzet lett volna, s körbenézett. Csend.... A fénytelen,ablaktalan terem álmosan pillantott vissza rá. Éjszaka volt s mint ilyen, Kimberly megszokhatta volna már a falban futó ezer éves korhadt huzalok szokatlan hangját. De ő csak felült...nem bírt aludni. Bár álmaiban mindig egy jobb helyen élt, úgy felfogta hogy ez most nem álom s hogy megint a valóság fojtogató rémálmában van. A falak szomorúan néztek rá, s ő inkább visszafeküdt. Már három éve. Három kerek éve figyelte ugyanezeket a koszos falakat. Apja jobbat ígért mikor elköltöztek a városból. De azóta csak minden rosszabbá vált. Most nem egy nagyvárosban élt hanem egy gyártelepen, ahol katonai kutatásokat fejlesztettek. Ahol minden nap abból állt hogy tanulnia kellett, de nem értette hogy minek. Kimberlyt nem érdekelték a fegyverkutatások. Nem akart olyasmivel foglalkozni ami lerombolta az egykori országokat. Nem. A lányt csak egyvalami érdekelte: s ez az egy valami a Föld megmentése volt. Így titkon megannyi könyvet elolvasott, s szinte mindent megtanult amit csak lehetett ezekből. Értette ő a technológiát, oh bámulatosan értett az olyanhoz is! Fotografikus memóriája volt, így bármire képes volt. Csakhogy ezt a memóriát apja is kihasználta..így Kim kezdett olyanná válni a telepen mint egy csodagyerek. Még csak 16 éves volt, ám napról napra úgy érezte hogy valami be fog következni...valami olyan dolog ami meg fogja változtatni az életét. És nem csak az övét: hanem mindenki másét is. 

Akkorra már mikorra végiggondolta ezeket megint álomba szenderült. Hason fekve, kitakarózva próbált visszagondolni a városra. A tiszta,kék égre, az anyjára, s a szőke hajára... próbált arra gondolni hogy egyszer visszajuthat oda, hogy minden rendben lesz.. de az álom elsodorta s hirtelen megint átélte a bombát, a menekülést...és hogy az apja nyugtatgatja. A világ talán elégett de ők túlélték. És megérte? Megérte ez? - Kim csak erre tudott gondolni. A kérdés helyes volt, a választ pedig csak ő tudhatta.... De a gyár..nos, az is egy élet volt.  Arra ébredt hogy egy utcán van. A gyártelep kihalt volt, s egyetlen egy lelket sem lehetett látni. A mesterséges égbolt alatt ő egyedül ült az egyik szerviz úton. A szél néha a hajába kapott, s ő valamiért a szerviz roncsok között turkált. Ahogyan felfogta hogy mi is történt szinte azonnal kihúzta a kezét a roncsokból, melyeket a gyár ide hajított le,ám ekkor észrevette hogy más is van ott... egy ember... egy ember volt ott... a roncsok betakarták a testét, az arca takarásba borult a törmelékek miatt... Ahogyan Kim közelebb húzta őt, remegő kézzel, rájött hogy az ember hideg.. s hogy nem is lélegzik. A lányban szinte megállt az ütő, majd lesimította a koszt a férfi arcáról.. 

S ekkor magához tért. A valóság magába szippantotta véglegesen, a mellette lévő kis szekrényen pedig holografikus táncosok jelentek meg. Parányiak voltak, de gyönyörűek. A 10:00 jelzés körül táncoltak, így hirdetve hogy reggel van... Kim sóhajtott, lemondva az álomról amin még mindig gondolkodott, majd kisöpört egy kékesfekete tincset az arcából. 

" Jó reggelt Kimberly. " - Mondta ki maga elé.