Sosem bánom meg (Befejezett)

4.

Namjoon
A Yoongi nevű egy idő után visszahívott a szobába, de fogalmam sincs, mennyit ültem kint. Az Angyal és a két kicsi nélkül egy örökkévalóságnak tűnt.

Csak annyit tudok, hogy most itt állok, és nem tudok szabadulni ezektől a csodás szemektől.
Elképesztően gyönyörűek.
És ahogy ott fekszik... azzal a kissé kócos hajával!
Oh, baszki, én képes lennék csak ennyitől fölállni! De szerencsére most inkább fejembe tódul a vér, nem pedig... hát oda, na!
És mégis milyen lehet, mikor ő élvezkedik? Lehet ennél is gyönyörűbb arca valakinek?
Még az sem ront az összképen, hogy a homlokán ott egy elég nagy tapasz, inkább dob a hatáson.

Az pedig, ahogy a két gyerek ilyen szorosan bújik hozzá valami ellenállhatatlanul aranyossá teszi az egészet. Hát még ahogy öleli őket!
És az a kis keskeny keretes szemüveg! Ez az ember a halálomat akarja! Biztos vagyok benne, hogy csak ezért született meg!

Jó ég, de boldog lennék már csak akkor is, ha az ismerőse lehetnék, de vajon mit érezhetett a felesége? Én tuti ugrálnék örömömben, hogy magam mellett tudhatom...

Na, most, hogy az alsómba élveztem, gondolkozhatok, hogy mit is kérdezett.
Mert mozgott a szája -azok az istenek alkotta, dús, tökéletes ajkak- de fogalmam sincs, mit ejtett ki rajta.
Azt hiszem, átmenetileg megsüketültem. Pedig milyen isteni lehet a hangja! Hallani akaro~m!

Édes jó Istenem, mit kell ilyenkor csinálni?! Mit illik?! Mi volt a kérdés?!

Namjoon lefagyott... Rendszerhiba...
Azt hiszem, egy ideje tátott szájjal bámulom... Meghajolni! Ez lesz az!
Aztán bocsánatot kérni, mert... mit is tettem? Passz... mert megszülettem... vagy valami.
Legalábbis asszem.

Csináld! Szakadj el a szemeitől!

- Nagyon sajnálom! Tényleg nagyon! - hajolok végül meg amilyen mélyen csak tudok.

És most hallom a hangját! Nevet! Hát én ide olvadok! Ennél szebb hangot nem is tudnék elképzelni! Vajon hülyének nézne, ha gyorsan felvenném? Ja, azzal már megvagyok. Akkor mondjuk bolondnak?

Seokjin
Kicsit felvonom a szemöldököm, ahogy tekintete megváltozik teljesen rám bambulva. Úgy néz rám, mintha én lennék az egyetlen csoda a világon.

Kezdeti lányos zavarom leküzdve megkérdezem, mi a neve, de választ nem kapok, csak olyan tekintetet, mint amilyet az idolok legmegszállottabb rajongói szoktak meregetni.

A bocsánatkérése váratlanul ér, hát még az, ahogy majdnem leveri orrával a térdét.

Rögtön az jut eszembe, hogy én itt fekszem két gyerekkel, mint valami királynő, ő meg hajolgat, mint valami alázatos szolga.
Ezen muszáj elnevetnem magam, hiszen bár meg kell valljam, nagyon is helyes férfi, mégis legutoljára gimiben volt pasim. Aztán jött az exem, és a két kis Csillag.
Nem nézhetek rá ilyen szemmel! Pedig... oh, atyám, de jó pasi! Főleg, hogy most ilyen félénken áll előttem, mégis süt róla, hogy más helyzetben igenis határozott, és férfias!

- Hyung! - Suga hangja ránt vissza a jelenbe. Igen, nekem gyerekeim vannak, nem lehet férfi partnerem többé!

- Szóval, mi is a neved? - hiába próbálok rá szigorúan nézni, akaratlanul is beharapom alsó ajkam.
- Kim Namjoon - szinte suttogja, és megint tátott szájjal kezd el fixírozni.
- Te vezetted a másik autót? - kérlek, ne ő legyen! Akkor nem tudnék neki megbocsájtani, még ha őszinte is volt a bocsánatkérése...
- Nem. Én csak az utas voltam. De az enyém az autó, és... én vontam el a sofőr figyelmét is... - kész! Nem tudok rá haragudni!

Várjunk! Nem ő volt a sofőr? Akkor hol van, aki vezetett?! Ugye nem esett baja?!
Jah! Tipikus én. Aggódom mindenkiért, de pont ez nem izgat most!

- És mi lett a sofőrrel? - nyelek nagyot.
- Hát... megsérült, de nem súlyosan.

Óriásit sóhajtok. Akkor nincs baj.
- Na de mi lett vele? - hogy ne kelljen a szemébe néznem, mert akkor tuti nem marad meg a válasza, ismét belebújok Kookie hajába.
- Azt hiszem szalagszakadása van a bokájában. De még nem tudtam bemenni hozzá azóta - pislog nagyokat.

Kintről ingerült hangok szűrődnek be, és valaki kivágja a szoba ajtaját.

Namjoon

Nem hiszek a szememnek, ahogy nagy nehezen az ajtó felé nézek.

Az az istenverte idióta Hoseok áll Jiminre támaszkodva, és engem meglátva már rongyolnak is befelé.

Csak egyetlen rövid pillantásra méltóztat a világ legcsodálatosabb arcára nézni, már mondja is a magáét.

- Nem Nam tehet róla, semmi köze hozzá, én voltam a... - elakad a hangja, ahogy rápillant az előtte pár méterrel álló pokolfajzatra - Yoongi...? - úgy nyögi ki, mint akit nyúznak - Basszus, Yoongi, én... én csak... csak Namot akartam rávenni, hogy... hogy... - egyre halkul, ahogy a fura fazon minden szó után lép egyet felé.
A végén már nincs köztük távolság, csak állnak egymás előtt, és az én baromarcú haverom úgy összehúzza magát, ahogy csak tudja.

- Halkabban, mert felébrednek a gyerekek! Ezt mi ketten megbeszéljük kint! Indíts! - penderíti meg az instabil gyökeret, mire Hoseok fel is bukna, ha Yoongi el nem kapná, de csöppet sem olyan kegyetlenül, mint az előbb.
Határozottan, de gyengéden karolja át testőrömet, és kezdi el kivezetni a folyosóra.

Jimin megkövülten áll az ajtóban. Lassan felengedve kezd el mutogatni, de hang még nem jön ki a torkán.
- Mit keres itt Yoongi hyung? - nyögi ki végül.
- Min Yoongi a legjobb barátom - mosolyodik el az Angyal - Én pedig Kim Seokjin vagyok - meghajolni nem tud, de mindkettőnk felé bólint egyet.
- Park Jimin - motyogja még mindig teljes döbbenetben - Hyung, akkor te ismered Hoseok hyungot is? - araszol óvatosan közelebb.
- Nem. De ahogy elnézem Namjoon pedig Yoongit nem ismeri.
- Érdekes... Pedig Yoongi hyung és Hoseok hyung unokatestvérek - mélázik el, nekünk kettőnknek meg ugyanolyan hatalmas döbbenet ül ki az arcunkra.

- Namjoon? - hozzám szólt az angyal! Nem merek ránézni! De nem megy! Nem tudom kerülni a tekintetét. Érzem, hogy figyel... - Ahogy elnézem, rendes emberek vagytok. Nem akarok feljelentést tenni, elvégre senkinek nem esett nagy baja.

Hogy nem esett nagy baja?! Hogyan mondhat ilyet, amikor szilánkosra tört az egyik lába?

Gondolataimba az egyik apróság mocorgása zavar bele.
Az idősebbik kezd ébredezni.

Amint az egyik megmozdul, a másik is megemeli fejecskéjét.
A kisebb apja kezébe bújik, aki simogatni is kezdi, míg az idősebb feljebb mászik, pont addig, hogy folyamatos puszikat kaphasson arcára és hajába.

- Appa... - ül föl a barna hajú.
- Mond csak TaeTae - puszil az orrára Seokjin.
- Ugye te nem hagysz itt minket, mint... - elhallgat... Vajon nem tudja, vagy nem akarja kimondani, hogy "Anya" - Mint ő?

Látom, ahogy Jin szemébe könnyek gyűlnek, de mielőtt a két kicsi is megpillanthatná, szorosan magához öleli mindkettőt.
- Édes Istenem, dehogy hagylak itt titeket - egy gyémántcsepp legurul arcán, eltűnve a hajzuhatagokban - Soha nem tudnék elmenni nélkületek! Nekem ti jelentetek az ég egy adta világon mindent! Sajnálom, nagyon sajnálom, hogy megijesztettelek titeket kis Kincseim! Soha többé nem teszek ilyet, ígérem!