Sosem bánom meg (Befejezett)

2.

Namjoon
Zűrös éjszakám volt. Egy koncert után rohanhattam hajnalban egy TV Showba, ahol nem akartam megjelenni, de kötelező, ha nem akarom elveszteni az állásom.
Igen, az állásom egy nagy, rideg, követelményektől bűzlő kiadónál, ahol már tini korom óta küzdök, hogy olyanná válhassak, mint amilyennek most a közönségem lát: egy boldog, gondtalan, felszínes kis buzinak. Ebből mondjuk az utolsó igaz is, de attól még nem kellemes rózsaszín ingben, fehér gatyában, egy kiló vakolattal a pofámon, ráadásul kibaszott szájfénnyel kikenve az álmodozó hetero kisfiút eljátszani!
Most komolyan! Soha a büdös életben nem gondoltam volna, hogy ennyire szűk gatya kell ahhoz, hogy a mai lányok észrevegyenek!

Ezen agyalva vágódok be a kocsiba, hogy aztán testőröm, aki egyben a sofőröm is volt, már indítsa is a motort.
Nagyon el akarok már húzni innen.

- Nam, a mai programod...-kedvelem Hoseokot, de ha még egy kurva szót szól - ennyi volt - fejezi be metsző pillantásom ellenére.
- Akkor vigyél haza, baszki! - mordulok rá.
Szerencsétlen már megszokta modoromat - pontosabban annak hiányát. Már gimibe is együtt jártunk, és ő mellettem maradt. Rajta kívül csak Jimin idegesítő kis mitugrász fejét vagyok hajlandó elviselni a szabadidőmben is. Chim egy másik gimis haver. Mi voltunk az örök idióta hármas fogat, bár sosem jártunk egy osztályba.

Mostanra az ökörködések egyre inkább elmaradnak, csak azért ülünk össze hármasban, hogy az én problémáimat megpróbálják megoldani, pedig nekem nincs szükségem az ilyenfajta segítségükre. Inkább lennék magamban, írnék dalokat, mint régen, habár úgysem adhatom elő őket, mert nem illenek bele a rólam alkotott képbe.

Kimerülten dőlök bele a kényelmes ülésbe, és akaratom ellenére eresztek el egy nagy sóhajt, pedig tudom, hogy örökké jókedvű haverom nem fogja szó nélkül hagyni.

- Nam - na, kezdi is - Mi lenne, ha kivételesen kipihennéd magad? - esküszöm, ez a gyökér olvas a gondolataimban.
- Ma firkálni akarok. Fölösleges aludni - vontam vállat.
- Namjoon, az utóbbi időben nem vagy önmagad! Pukkancs vagy, kimerült és - kezdi már...
Ugyan mindig máshogy adja elő, de minden ilyen monológjának egy volt a lényege: nem pihenek, nem fordítok időt a barátaimra, és a kihagyhatatlan több milliót érő kérdés: mikor volt utoljára valakim.

Mikor kinyitom a szemem veszem csak észre, hogy nem az utat figyeli, hanem engem, és teljes sebességgel száguldunk egy szabályosan haladó kis fehér kocsi felé.

- Az Isten basszon keresztbe, Hoseok, fékezz! - üvöltök kétségbeesetten, de hiába.
Ez az istenbarma csak megijed tőlem, és a fék helyett a gázba tapos!

Hatalmas csattanással találkozik a két autó.
Be vagyok kötve, így csak fejem koppan az első ülés támláján. Érzem, hogy kis patakban vér lepi el a homlokom, de nincs se szédülés, se homályos látás, így nem is foglalkozok vele. Persze, marhára fáj, de tuti kevesebb bajom esett, mint a másik kocsi sofőrjének.

- Namjoon! Te jól vagy?
- Igen. Jól. Te?- előbb ezt a vadbarmot kell ellenőriznem, de közben már halászom is elő telefonomat.
- Azt hiszem, nincs nagyobb baj... - halkul el - Most mi lesz?
Hallom, hogy pánikol.
- Kiszállunk. Te beszélsz a mentősökkel, én megnézem, mi van a másik autóval! - nyitom is ki az ajtómat.

Jóformán kirángatom haverom is, aki nem bír lábra állni, de mivel nagyobb baját tényleg nem látom, ott hagyom, hogy telefonáljon.

A járókelők még csak most realizálják, mi is történt, és áldom a szépen megkövült kis pofijaikat, hogy nem mernek segíteni jönni!

Amilyen gyorsan csak tudok, megkerülöm a két járművet, hogy az ép oldalról kinyithassam az ajtót.

A sofőr eszméletlenül hever, egyik keze övének csatján, másik az ölében. A légzsák szar, nem oldódott ki, hátulról meg halk sírás...
Halk sírás?! Bassza meg!
Úgy tépem fel a hátsó ajtót, mint egy őrült.