Cselédlányból szerető

2.

Ki vittem a rózsákat a kertbe, majd újra elkezdem szedegetni a virágokat. Tudja hogy mikor fogom kidobni. Inkább majd a saját szobámba vázába teszem.
Már az utolsó szálat téptem volna le, mikor egy kezet éreztem vállamon.
- Freddie! Kérlek hagyj, nem látod hogy éppen dolgozni szeretnék? - álltam fel, majd megfordultam. De nem Freddie volt, hanem Mrs. Charest és Austin.
- Ilyen jóba vagytok Freddie-vel? - kérdezte kissé szigorú hangon.
- Nem, nem asszonyom. - hajolok meg előtte mint egy idióta.
- Akkor meg?! - nézett rám haraggal szemeiben.
- Elnézést kérek. - majd ezzel kikerülve őket, egyenesen felmentem a szobámba.
Egyre jobban utálok itt lenni. Már kicsi korom óta ebben a házban élek. Lehet hogy csak egy kívülálló vagyok, egy senki. Csak egy cselédlány akit senki sem szeret. Anyám itt hagyott egyedül, egyszóval elszökött. Így Mrs. Charest vette át nevelésem.
A gondolkodásomat egy ajtó kopogtatás zavarta meg.
- Tessék. - válaszoltam elcsuklott hangon.
- Gyönyörű lettél. - lépett be Austin, majd bezárta az ajtót.
- Miért zártad be? - kérdeztem.
- Hogy senki se zavarjon minket. - közeledett felém. Én pedig automatikusan hátráltam.
- Miért hátrálsz? - nézett rám boci szemekkel.
- Mit akarsz tőlem? - kérdeztem a fiút, aki megfogta a csuklómat majd magához húzott.
- Engem nem is üdvözölsz? Már nem szeretsz?! - emelte fel hangját. A kedves fiú akit régebben ismertem, mára már egy őrült.
- Austin, nem erről van szó. - próbáltam magyarázkodni, de ő nem törődve ezzel erőszakosan megcsókolt. Gyűlöltem. Gyűlöltem amiért csak úgy megtette.
- Normális vagy?! - löktem el magamtól, majd egy pofont adtam neki.
- Hogy mertél megütni te szajha?! - emelte fel jobb kezét, hogy még üssön, de nem tette. Gyáva.
- Üss meg! Ha annyira akarsz! - ordítottam képébe.