Egy tinédzser kisebb hiábakkal

5. nap

Egy óriási kezet éreztem a hátamon. Valaki szólítgat. Ki az? Miért?
- Lola. Ébresztő. A többiek már rég átmentek reggelizni -nyitottam ki a szemem.
- Jó reggelt! Mennyi az idő? -kérdeztem rekedten.
- Háromnegyed 8 -mondta Peti bá.
- Úr isten! -pattantam ki az ágyból. Magamra kaptam a pulcsim és a papucsom, felkontyoltam a hajam, majd átrohantam reggelizni.
- Sziasztok! -mondtam kómásan- Miért nem keltettetek fel?
- Mert fent voltál. És azt mondtad, hogy 5 perc és jössz -felelte Kinga.
-Á. Hagyjuk -feleltem.
Gyors készülődés után, hullafáradtan rogytam le a helyemre a buszban.
- Zsófi! Ma szintén mennék veletek, de muszáj egy kávét innom, különben állva elalszom.
- Oké. Én is akartam kávézni -egyezett bele.
A kávézás után elhatároztuk, hogy délelőtt a 3-as hegyen síelünk és a panorámahüttében fogunk enni.
A pályák nagyon jók voltak. Nem voltak sokan és nem is volt jeges a pálya. Ebédnél találkoztunk az egész 11. évfolyammal. Az össznépi gyűlés alatt rengeteget nevettünk, és hála az égnek senki nem jött fel a Dani és köztem történtekkel.
Miután mindenki befejezte az evés, úgy döntöttünk, hogy csinálunk egy csoportképet a gyönyörű kilátással a háttérben. Felbaktattunk a kilátóba, majd összeálltunk a képre. Ezután jött a rengeteg páros, kisebb csoportos képek elkészítése. Én csináltam Zsófival, Bekával, Szabival, az osztályommal és Szabiék szobájával képet. E közben is sokat nevettünk. Miután befejeztük, mindenki elkezdett levonulni. Én maradtam még egy kicsit, hogy legyen egy sima tájképem is.
- Lola! -hallottam meg mögülem Dani hangját -Csinálunk egy képet? -mosolygott.
- Persze! -kaptam elő a mobilom.
Mindketten belemosolyogtunk a kamerába, majd lenyomtam a gombot, ami megörökíti a pillanatot.
- Várj! Egyet az enyémmel is -mondta.
- Oké -mosolyogtam. A következő pillanatban ő emelte fel a kezét, de nem nyomta meg a gombot.
- Na mi lesz? -néztem rá mosolyogva.
- Ez! -puszilta meg a homlokom, amire én mégjobban elmosolyogtam magam, de éreztem, hogy elönt a pír. Hallottam, ahogy kattan a kamera. Tehát ez volt a terv.
-Najó ideje menni -mondtam, majd felcsatoltam a lécem.
-Itt vagyok, csak csináltam pár tájképet is -mondtam a többieknek. Majd elindultunk a pályákon. Párat csúsztunk még a 3-as hegyen, majd megbeszéltük, hogy elmegyünk az 5-ösre, aztán vissza a bázisra. Már a 4-esen voltunk amikor megláttam egy kislányt aki nagyot zakózott. Gyorsan odamentem hozzá és megkérdeztem hogy jól van e... (természetesen angolul társalogtunk)
- Fáj a lábam -pityergett.
- Hol vannak a szüleid?
- Nem tudom -mondta, majd elkezdett sírni.
- Tudod a telefonszámukat?
- Igen. -szipogta, majd lediktálta nekem. Miután megbeszéltem az anyukával, hogy hol találkozzunk segítettem a kislánynak felcsatolni, majd óvatosan lesíeltünk a pálya aljára. Felvonóztunk a pálya tetejére, és meg is találtuk az elveszett szülőket. Miután átadtam a kislányt és mondtam hogy fáj a lába én is elindultam, mert a többiek más irányba mentek a pálya közepénél. Megindultam, és figyeltem, hogy a forgalmas pályán senki elé ne vágjak be. Egyszer csak jobbról bevágott elém egy férfi én meg hirtelen balra kanyarodtam, de elvesztettem az irányítást a léceim felett. Elestem és egy óriási fehérséget láttam magam előtt. Minden elcsendesedett, nem hallok semmit...

/ Sziasztok! Az lenne a kérdésem, hogy itt most írjak egy külső szemszöget, vagy folytassam Lola szemszögéből a történetet? /