Egypercesek

Vég

Fáj. Minden. Nem fizikailag, ez inkább az a fájdalom, amit semmivel sem tudsz megszüntetni. Valami hiányzik. Nem tudom, hogy mi, de érzem a hiányát. Vicces, ugye? A vallásos emberek szerint ez azért van, mert megtagadom Istent. Tudom, hogy milyen, amikor hiszek benne. Ugyanilyen.
Hiányzik egy részem. Mintha nem lennék egész. Semmi mást nem akarok, csak befeküdni az ágyamba és egy labdává zsugorodva a párnámat ölelni, miközben telik az idő. Azt akarom, hogy elrepüljön mellettem az idő, és vége legyen. Legyen már vége ennek a színjátéknak! Pihenni akarok, de nem tudok. A fájdalom már felemészt, elnyel.
Látom mindenhol. Engem figyel. Szüntelenül. Rajtam tartja a szemét, hogy amikor majd kész leszek rá, csak kinyújtsa a kezét és elvigyen. Gondoltam már arra, hogy segítek neki. Megadom magam, hogy megkaphassa végre, amit akar. Ha már én nem lehetek boldog, neki adjam meg az esélyt arra, hogy a munkáját végezze.
Ott áll, mindig egyre közelebb. A csontos kezével kinyúl felém. Éjszakánként érzem a nyakamon halál szagú leheletét, és nem tehetek róla, de megnyugtat. A gondolat, hogy itt van, figyel, és szüntelenül vadászik rám nyugalommal tölt el. Hogy miért? Ez nagyon egyszerű. Mert már elfáradtam. Belefáradtam a véget nem érő küzdelembe, amit mások életnek neveznek. Nem állítom, hogy nekem a legnehezebb. De nem lehet midnenkinek egyszerű. Pech, hogy pont ebbe a kategóriába tartozom.
Rémálmaim vannak, nem hagynak aludni. Nem hagynak pihenni. Paranoiás vagyok a fáradtságtól. Mindenbe mást látok. A jó szándék mögött valamilyen másodlagos okot keresek. A simogatástól megijedek. Pedig csak pihenni akarok.
A zenébe menekülök, mint mindig. Nem állítom, hogy nekem - személy szerint - nehezebb lenne, mint másoknak. Belátom, gyenge vagyok. Mindig is gyenge voltam.
Soha nem merném azt állítani, hogy ez nem így van.
Sötét van, mindenhol. Nincs kiút. Egy esélyem van. És választottam. Megadom magam, már nem bírom. Csak meg akarom szüntetni a fájdalmat. Azt akarom, hogy vége legyen. Ezzel talán minden könnyebb lesz. És ez a gondolat a világ legboldogabb emberévé tesz. Mert már nem akarok küzdeni.
A sötétben tapogatózva végre megtalálom. Halványan látom a pengén tompán visszaverődö fényt. Mély levegőt vettem, és gondolkodás nélkül vájtam bele a húsomba, precízen, főeret keresve. Felszabadító érzés látni, hoy kifolyik belőlem az élet. Csak egy pillanatra villan fel előttem a családom képe. Tudom, hogy fájni fog nekik. De senkinek se fogok hiányozni. Soha nem hiányoztam senkinek, valószínűleg nem a halálom után fogom elkezdeni.
És akkor megláttam őt. Végre kilépett a sötétből. Felém nyújtotta hosszú, csontos ujjait. Csuklyája alatt az arca halott volt. Üreges szemekkel nézett rám, hatalmas mosollyal az arcán. Felemelt a földről, és karjaiban elvitt a holttestemtől. Biztonságban érzem magam. És végre, hosszú idő óta először, gondtalannak. Súlytalanul lebegtem a végtelenben, fülemben még mindig hallom a halál szuszogását, és ahogy halkan azt suttogja, hogy ő lesz a legjobb barátom. Nem voltam egyedül. És többé nem is leszek már...