Egypercesek

Hangok

A fürdőszobában ültem, hátamat a falnak döntöttem. A falat bámultam, és próbáltam kizárni a hangokat, amelyek szüntelenül suttogtak. Néha egybefolyva, néha meg teljesen érthető szavakat formálva. Kétségbeesetten öleltem át a felhúzott térdeim, zokogva, miközben próbáltam elterelni a figyelmem valamivel.

„Soha nem leszel elég jó..." - hallottam a suttogást, olyan tisztán, mint még soha, hogy aztán újra egyszerre több hang kezdjen suttogni, úgy, hogy minden egy érthetetlen masszává formálódik, amiből semmit nem lehet kivenni. Ez mindig jobb volt. Próbáltam megfigyelni a csempét, megérteni, hogy mi miért van úgy, ahogy van. Még az emléket is felidéztem, amikor apát láttam csempét lerakni vagy vágni, és milyen előszeretettel hordtam neki az akkor még számomra nehéz lapokat.

„Soha nem leszel elég szép..." - rántott ki egy újabb hang az emlékből. Letöröltem a könnyeim, miközben elöntötték agyamat az emlékek arról, hogy mennyit gúnyolódtak rajtam a külsőm miatt. Az persze nem jutott eszembe, hogy a többség szerint szép vagyok. Csak az, hogy pár ember szerint nem érdemlem meg azt sem, hogy éljek. Talán igazuk van...

„Soha nem leszel elég okos..." - szólalt meg újra a hang, élesen, gúnyosan, mintha tehetnék róla, hogy nem vagyok kitűnő tanuló. Talán jobban oda kéne figyelnem, több időt kéne a tanulásra szánnom? Akkor nem lenne időm aludni sem...

„Soha nem leszel elég senkinek..." - hallottam meg újra a fölényes hangot. Nem! Elegem van.

Remegve álltam fel, és megtámaszkodtam a kád szélén, amíg megnyitottam a csapot. Hallgattam, ahogy a langyos víz egyre csak folyik, lassan töltve meg a kádat.

„Úgyis mindenki csak kihasznál..." - hallottam halkabban, mégis tisztán. A víz csobogása ugyan kicsit elnyomta, de nem szüntette meg. Belemarkoltam a hajamba - miközben ideges mozdulattal töröltem le az arcomon végigfolyó könnyeket -, mintha azzal megállíthatnám. Bárcsak ilyen egyszerű lenne minden.

„... eltapos..." - igaza volt. Mindenki csak használ engem, mégsem szólhatok semmit, mert nem vagyok elég okos, elég szép, elég jó. Mert nem vagyok olyan, mint ők. Mert nem a saját érdekeimet helyezem előre, és nem mások földbe tiporásával érem el, amit akarok. Ha ezt jelenti elég szépnek, elég okosnak és elég jónak lenni, akkor inkább nem kell az egész...

„... aztán eldob." - hallottam, hogy nevet. Kinevetett. Mint oly sokan már. Csak nevetett, megállíthatatlanul, egyre hangosabban és hangosabban, már úgy éreztem, hogy szétszakad a dobhártyám, vagy elrobban a fejem, aztán egyszer csak csend lett. Megtelt a kád, én pedig egy utolsó mondatot hallottam még.

„Vess véget ennek. Tegyél jót mindenkivel, és végezz magaddal."

- Rendben - válaszoltam gépiesen, majd bemásztam a kádba. Nem zavart, hogy rajtam vannak a ruháim.

Feltűrtem az ingem ujját, nézegettem a hamvas, sértetlen bőrt egy ideig, aztán elmosolyodtam. Én is nevetni kezdtem, egyre hangosabban, aztán, amikor már a könnyeim folytak, elővettem egy pengét. Hallottam, hogy valaki a fürdőszoba felé közeledik, biztosan meghallották, hogy hangosan nevetek. Egy mozdulattal mély sebet ejtettem a bal alkaromon, a kezem közepére, a csuklómtól a könyökhajlatom felé. Láttam, ahogy kicsordul a vérem. Áhítattal néztem, miközben arra gondoltam, hogy végre elég jó és okos vagyok, mert végre hallgattam a hangra.

Hallottam a fülemben a szívdobogásom, azon túl pedig anya halk hangját. Amikor nem válaszoltam neki, hallottam, hogy próbál benyitni. Szerencsére bezártam az ajtót. De neki kulcsa van hozzá, amiért el is rohant, hallottam a sietős lépteit. Aztán egyszer csak kitárult az ajtó. Hallottam anya sikolyát, homályosan láttam, ahogy letérdel mellém. Azt kérdezgette, hogy miért tettem ezt, közben már a mentőket hívta. Mindketten tudtuk, hogy hiába. Próbálta elszorítani a sebet, de már túl sok vért vesztettem.

- Sajnálom, anya. De hidd el, így jobb lesz mindenkinek. Szeretlek - suttogtam még erőtlenül, aztán elsötétült minden. Az utolsó dolog, amit láttam, anya arca, ahogy kétségbeesetten, zokogva néz le rám.